Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)
Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések
gúnyt. Ha emiatt népszerűtlen voltam, úgy gondolom, hogy ez lehetett az oka. Mint magyar szakos tanár megszokhattam, hogy ha valamit fölolvasok, azt a tartalomnak megfelelő hangsúllyal olvassam föl, s politikai felhangot hozzáadnom a körülmények miatt sem alkalmazhattam. Új parancsnokunk egy aránylag fiatal tüzérzászlós lett, Zöldi Miklós, egy erdélyi származású gyerek. Véle már nem volt a viszonyunk olyan baráti, mint Laczkovits Mihály idejében. Együtt ebédeltem véle, de én „csak” — akkor már — tizedesi rendfokozattal bíró, de Szálasiék rendelete miatt karpaszomány nélküli utásztizedes, s nem tiszti rendfokozatú katona voltam. Ez lehetett magyarázata a tartózkodó magatartásának. Visszavonulásunk további állomásain lényeges és kiemelkedően fontos esemény nem történt velünk. Míg az őszi időjárás kedvező volt számunkra, itt az anyaországban hidegtől, éhségtől keveset szenvedtünk. Egyedül a tisztálkodás rendszertelensége (tetű) volt a legjobban elviselhetetlen érzés számunkra. Alsógagy jó magyar lakossága szívélyesen fogadott bennünket. Itt tapasztalhattuk, hogy nemcsak ők, hanem amikor szlovák területen kellett valahol szállást keresni, bennünket magyar katonákat mindig szívesebben fogadtak, mint a németeket. Pl. itt Alsó- gagyon a német sütőipari ellátó oszlop katonái a mi házigazdánkat az istállóba küldték ki, ők pedig a „tisztaszobában”, ágyban fekve töltötték napjaikat. Krasznokvajda, Torna, Novajidrány után elhagytuk a trianoni magyar határt, és átléptük a csehszlovák határt. Rozsnyón tartózkodott századunk kb. 3 hétig. A törzs egy zsidó fogorvos főtéri, másfél méter vastag falú házában kaptunk szállást, de ablakunkat már az aknatűz következtében betörve találtuk, s pokróccal védekeztünk a hideg ellen. Úgy tudtuk, hogy akkor már a román katonák támadták alakulatainkat, s egyik alkalommal a légóriadó végét jelentő jelzésre fölléptem a légópincéből, s a már hadnaggyá előléptetett Zöldi Miklósnak akartam mondani valamit, amikor egy váratlan akna csapódott le előttem kb. egy méternyire. Ha eltalál, már nem élek. A szilánkot eltettem „emlékbe”, s míg az oroszok a katonaládámat el nem vették, őriztem. A rozsnyói tartózkodásunk idején kaptuk meg — alaposan elkésetten — kézhez a tábori postaküldeményeinket, körülbelül karácsonyra. Egyszerre sokat. Az 1945. év karácsonyát Rozsnyón töltöttük. Ekkor hozzánk osztották be századunk parancsnokául Nyitray Józsefet, aki már az I. világháborúban szerzett hadnagyi ranggal, de most rövidesen főhadnagyi ranggal egy másik alakulattól került hozzánk. Családját az 1945 utáni időkben kitelepítették Szlovákiából. Ugyanis Zsigárdon, egy Nyitra megyei faluban, kántortanítóként működött. Erről ő a háború idején értesült, csak levélből tudta meg, hogy családját Bácsalmásra telepítették le. Véle mint pedagógussal újra szívélyes baráti kapcsolatom alakult ki fogságunkban, később személyesen tartottuk a kapcsolatunkat haláláig. Körülbelül 3 heti rozsnyói tartózkodásunk után egy közeli szlovák faluba vándoroltunk, ahol csak érdekességképpen említetem, meg, hogy a szép, tiszta parasztház előszobaféle fala kerámiatányérokkal volt díszítve, s ami számomra meglepetést okozott: a sor közepén lévő tálnak a fölirata: „Éljen Kossuth Lajos!” volt. Szállásom az ottani evangélikus papiakban volt. A lelkész Pozsonyban szerezte diplomáját. így kitűnően beszélt magyarul. Itt is — mint Erdélyben a nyugalmazott román tanítóval — 320
