Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)
Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések
rítással búcsúztunk el egymástól. Nos, erről a tanácskozásról valahányszor érettségi találkozóra összegyűlünk, sohase felejtkezik el az én Bauer-Baló Pista barátom... Ilyen az élet! A véletlenségek sorozata, de az „emberség” mindig fő elv legyen életünkben, hiszen mindannyian emberek vagyunk!... Mivel a katona sohase rendelkezik se az idejével, se a mozgásáról, vége szakadt a sajószentpéteri szép napoknak is. Fájó szívvel és aggodalommal búcsúztam el szüleimtől, testvéreimtől. További sorsukról csak amikor 1948. július 11-én visszakerültem a hadifogságomból, az utána következő napokban szereztem tudomást. A további menetparancs Szikszó felé irányított bennünket. Itt volt részem életemben először, és hála Istennek többet sohasem, harci eseménybe való kerülés lehetőségébe. A parancs szerint még az ellátó részlegek katonáinak, de nekünk műszaki munkásszázadbelieknek is harci készültségben kellett fogadnunk az oroszok kilátásban lévő támadását. Hála Istennek, erre a körülmények megváltozása folytán sor nem került, de én még a lefújás előtt szabályosan előkészítettem a lőállásomat, hogy ha jön a támadás, akkor fedezékemből a rendelkezésemre álló 5 db, írd és mondd öt darab! golyómat kilövöm a Manlicher-mintájú „világháborús” puskámból. Ott láttam a lövészárok táján halottsápadtan izgulni egy hivatásos katonatisztet. Ez számomra meglepő volt, mert én el voltam szánva mindenre. Úgy látszik, a Gondviselésnek vélem más szándéka volt, hogy ez a veszély is elmúlt felőlem. Csak fogságom idején jutott tudomásomra, hogy két keretlegény, ha én nem adom meg magamat, lövök, akkor ők hátulról engem lelőnek. .. A szikszói események után nagy változás történt századunkban. Parancsnokunk harci alakulathoz kérte magát. Távozását velünk nem közölte, el se búcsúzott tőlünk. Véle csak 1953 augusztusában hozott össze a sorsom Budapesten, amikor egyhónapig tartó bentlakásos szakszervezeti tanfolyamra küldtek, s az első Műegyetemi nagy előadóteremben jöttünk össze. Meglátva engem elsápadt, s úgy eltűnt, hogy azóta se láttam többé... Mindannyian tudtuk, hogy szerencsétlen házassága miatt életkedve nem volt. Hirtelen eltűnése másik okának azt sejtem, hogy még október 15-e előtt egy közös ebédelés közben politizáltunk, s én az angol szimpátiámat elárulva indulatba jőve „Mars ki!” — fölkiáltással kizavart a szobánkból. Azután többet nem étkeztünk együtt, mint azelőtt mindennap... Évek múltán, amikor Szabadkán fölkerestem lakásán az egyik volt rokonszenves munkaszolgálatos bajtársamat, Vidákovics Ferencet, elmesélte nékem, hogy még Kolibicán „vadászat” ürügyén együtt mentek a hegyekbe, távol a többiektől, s tőle kért fölvilágosítást a politikai, főleg katonai helyzetünkről. Azt is megtudtam tőle, hogy hadnagyunknak tudomása volt arról, hogy a munkaszolgálatosainknak titokban rádiójuk volt, aminek segítségével másféle információkról is hírt tudtak szerezni, nemcsak a mi főleg németektől kapott „tervszerű visszavonulásról” szóló híradásról. Remek összetartás volt közöttük, senki se árulta el ezt nekünk, törzsbelieknek. Úgy látszik, parancsnokunknak ő volt a bizalmi embere. Tudta azt, hogy Vidákovics édesapja 1940 utáni időktől a mi oldalunkon állt, detektívi beosztásban szolgálta a visszacsatolás utáni időket. Fia is a század keretlegénységének kedves bajtársaként volt számon tartva. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy nékem mint századírnoknak volt „tisztem”, hogy ezeket a „hadijelentéseket” a napiparancs fölolvasásakor fölolvassam. Főleg október 15-e után olvasás közben észrevehettem az arcokról a hitetlenséget, a 319
