Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)

Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések

Mátyás tizedesünk egy polgári házban szerzett lakást, történetesen egy újvidéki kolléganőm szüleinek a házában. Mivel Balczó Lajosné férjét is behívták katonának, ő a szüleihez menekült haza Újvidékről, ahol a szerbek már bosszúból gyilkoltak, raboltak. Amikor életem első állami kinevezett állásom Újvidékre szólt, nem lévén bejelentett lakásom, az újvidéki MÁV Internátus vendégszobájában laktunk feleségemmel együtt 4 napig. Innen volt az ismeretségünk. Meglepetés volt ez mindannyiunk számára. Természetesen nem „menekült katonaként”, hanem kedves kollégaként az egykori leányszobában kaptam szállást. Hiába szabadkoztam, hogy tetves vagyok, akkor annál inkább részvéttel voltak. „Gyerünk, forró vizet a kopaszra!” jelszóval, megfürdettek, és hónapok óta „ágyban, párnák közt” pihenhettem ki az eddigi fáradalmakat és izgalmakat. A szolgálatvezető engedélyével azután hozzáfogtam, hogy a szüléimét elláthassam mindennel, amivel csak tudtam. Századírnok lévén, kezemen futottak át a katonai parancsok. így tájékozott voltam pl. arról is, hogy a háborús események következtében elmenekült lakosság segítségére kell legyen a katonaság a rendelkezésére álló készlet erejéig. Fontosabb volt azonban a szellemi segítség! Ugyanis édesapámmal, anyánk, 12 éves Sára húgom és a 15-16. évében lévő Imre öcsém is itt volt egy úri lakás cementezett mosókonyhájában szalmán fektetve őket. Mint surbankó legénykére hatott a német propaganda, s ha nem találkozunk, a németekkel akart tovább menni. Én fölvilágosítottam. „Imikém! Te most a legerősebb vagy a családtagok között. Rád hárul szüléink, húgunk élete, sorsa. Maradj velük! Jóra itt úgy sincsen kilátás. Ezt a háborút elvesztettük.” Szerencsénkre, hallgatott rám. Úgy gondolom, egy kiskamaszra hathatott egy 12 évvel idősebb, háborút viselt bátyja tanácsa. S férfias önérzetére is hathatott, hogy ilyen komoly föladattal ruháztam föl. A további segítségképpen átadtam minden eddig megtakarított zsoldomat, hogy kisegítsem őket pénzügyileg is. De legnagyobb segítséget az jelentette, hogy a nagy vendéglő udvarán kapott helyet a tábori sütőoszlop. így ezektől lisztet egy zsákkal, 80 kg sót (akkor ez is ritka jó valutának számított, hiánycikk lévén!) kaptam. Mivel a férfiakat behívták katonának, a lovakat is elvitte hadseregünk, a füvet ugyan még lekaszálta, aki tudta, de a lakásukhoz szállítani már nem tudták. Boglyaszámra voltak künn a mezőn a szénaboglyák. Munkaszolgálatos kocsisainkkal néhány szekér szénát is behordattam, hogy a szüleim 5 lovának legalább szénája legyen.

Természetesen nemcsak ez volt akkor a föladatom, hanem a századparancsnok beosztott a munkaszolgálatosaim kísérésével is. Egy ilyen alkalommal a pályaudvaron rakodás közben közelünkben egy zsidó munkaszolgálatos század is „dolgozott” (ezt idézőjelben írom le!). Ugyanis az egyik tag hirtelen rám kiabált. Egyik volt szegedi piarista diáktársam volt. Akkor még Bauer Istvánnak hívták. Ma már dr. Baló István budapesti tisztviselő, akinek sikerült megúsznia a lágeréletet, s életben maradva találkozónkon mindig megjelenik a feleségével együtt. Én nagyon megörültem ennek a váratlan találkozásnak is. Érdemes megemlíteni, hogy diáktársam végtelenül meglepődött, hogy én „mertem” szóba állni véle. „Pista, hát milyen szellemben tanítottak bennünket Szegeden a piarista atyák?” — kérdeztem tőle. „Jó tudom, de Ti minket nem embernek tekintetek, s mindegy, ha meg is döglünk. Pedig jól jegyezd meg, Ti elvesztettétek ezt a háborút!” — fejezte be a mondandóját. Még hosszan elbeszélgettünk, de az ő őre észrevéve bennünket, a baráti beszélgetésnek végét kellett vetnünk, s melegen, kézszo318