Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)
Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések
az volt, hogy „cenzúrázni kell”... Napok múlva tudtam meg, hogy cigarettapapírnak használták föl az irodán dolgozó oroszok... Következő kiemelkedő állomáshelyünk Köröm község volt. A Sajó partján található. Itt kb. 3-4 napig tartózkodott századunk. Egy módos paraszt házában volt a törzs szálláshelye. A lakosokkal szóba elegyedve megtudtam tőlük, hogy a faluban több ti- szapolgári menekült magyar kért szállást. A mi módos parasztunk még pénzükért se volt hajlandó eladni aprójószágot. No, a németektől aztán míg ott voltunk, megkapta a leckét... Ősszel a szelíd házi libákra is rájön az ősi költözködési ösztön, s kedvük kerekedvén fölröpülnek a magasba. Ezt látva, a németek közül egyik-másik, talán eszükbe jutva a vadászszenvedély, géppisztolyukkal jó néhányat lelövöldöztek belőlük, s történetesen éppen a mi parasztunkkal süttették meg. Felsőzsolcára érve éltük át a Horthy-kiáltványt, majd az azt hamarosan követő Szálasi hatalomra teendő eskütétel gyászos eseményét. Századunk valóságos cirkusznak tekintette az egész eskütételi ceremóniát. Visszaemlékezve ezekre a percekre, eddig még nem tapasztalt fegyelmezetlenségre, komoly aggodalom lett úrrá rajtunk „vezetőkön”. A továbbmenetel napjaiban ez az aggodalom be is igazolódott... További parancsra Miskolcra érkeztünk késő este. Mivel a város érkezésünkig már telített volt a visszavonuló magyar és német alakulatok révén, bármennyire is fáradtak voltunk, tovább kellett gyalogolnunk a kb. 9 kilométer távolságra lévő Sajó- szentpéterre. Itt számos zsidóház lepecsételten, üresen állt, századparancsnokunk a törzset a korcsma nagy vendéglőj ében helyeztette el. Pecsét nem számított már akkor. A fő cél egyedül az volt, hogy meleg helyen kipihenhesse magát keretlegény, munkaszolgálatos katona egyaránt. Sajószentpéter 10-12 000 lakosú nagyközség, szénbányavidék. Nem gondoltuk, hogy itt több napig leszünk, hiszen egyre több magyar és német alakulat egymást sürgetve menekült már minél beljebb az országba. Úgy volt, hogy már másnap indulnunk kell, s reggel 7 órára menetkészen kellett az országútra fölállnunk. Minden az előírt parancsra pontosan sikerült. Várunk, várunk, nézdegélünk. Látjuk a menekülő katonai alakulatok agyonhajszolt, fáradt katonáit, s persze szemünkbe ötlött a lakosság dicséretre nem méltó magatartása. Ugyanis a közelünkben, ahogy az országúton várakoztunk, látható volt a község zsinagógája, amit a lakosok föltörtek, és az ott fölhalmozott ingóságokat egymástól is elkapkodva kapzsi módon, fölszakítva a dunnákat, párnákat csupa tollasak voltak. Szégyelltük magunkat, de hát a háború az emberekben fölszabadítja a legaljasabb szenvedélyeket is. Míg a zászlóaljparancsnoktól meg nem kaptuk a menetparancsot, több óra is eltelt tétlenül. Egyszer csak a hátam mögött ismerős szuszogásra lettem figyelmes. Kit láttam magam mögött pipával a szájában? Az én drága, némaságra ítélt édesapámat! Elképzelhető a meglepetés mindkét részről... „Számítottam én erre! — mondta szegény öregem. Tudtam, hogy a hadseregünk vert hadainak erre van a menekülési útvonala. Biztos, hogy ti is erre fogtok jönni.” „Hogy került ide édesapám?” — kérdeztem tőle. Elmesélte, hogy Kiscsere és Kiskálló súlyos harcok színterévé válva kitelepítették őket. Szekérre rakva a legszükségesebbeket, idáig jutottak elmenekülésük révén. Szerencsénkre újabb parancs érkezett, hogy nem megy egyelőre további intézkedésig a zászlóaljunk. így mi is maradhattunk még jó egy hétig. Nekem teljesen véletlenül a sorsom újabb meglepetést nyújtott. A szálláscsináló Nobik 317
