Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)

Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések

megtellett cigarettával, sőt „horribile dictu” szivarral is. Ez a készlet azután a későbbiekben értékes csere-valutaként szolgálta vándoréletünk nélkülöző hónapjait. A lakosság még szilvás gombócot is főzött érte.

Pihenőre erről az időről nincs semmi emlékképem. Meneteltünk éjjel-nappal, amíg bírtuk szusszal. Szatmárnémetibe nappal értünk be. Szomorú látvány fogadott bennünket. A repülőtámadás alaposan helybenhagyta a várost: a háztetők cserepei összetörve, a házak így tető nélkül, kihalt utcák, a lakosság se mutatkozott. Elhagyván a várost még kétségbe ejtőbb látványban volt részünk. Az országút környékén törött hadifölszerelések, események színhelyére kerültünk. A századparancsnokunk azonnal kiadta a parancsot: szedjünk össze minden használható fölszerelést. így jutottunk birtokába még 6 darab használható szekérhez, a hozzávaló (némelyik sebesült) 12 lóhoz, s ami a parancsnoknak a legértékesebbnek számíthatott, egy vasderes fiatal hátaslóhoz. Nyereggel, teljesen sértetlenül legelészett az erdőben. A szállítóeszközök, lovak által lényegesen könnyebbé vált utunk. Ha valaki elfáradt, akár keretbeli, akár munkaszolgálatos katona volt, a szekérre fölülve nem hátráltatták gyengeségük miatt menetelésünket.

Útvonalunk a továbbiakban már magyar területen bonyolódott. Nagyjából így: Fehérgyarmat - Vásárosnamény - Csap - Záhony - Prügy - Tiszagyulaháza - Köröm - Alsózsolca - Felsőzsolca - Miskolc - Sajószentpéter - Szikszó - Riese - Pácin - Vámosatya - Telkibánya - Novajidrány - Alsógagy - Krasznokvajda.

Fehérgyarmatra érve eszembe jutott édesapám húga, Tóth Jánosné Huszka Anna, aki Kölesén postamester volt, s gyermekkoromban nála nyaraltunk rokongyerekek. Néhány kilométerre van Kölese. Mondom emlékeimet a katonatársaimnak. „Hát akkor miért nem szökik meg tanár úr?” Erre én csak azt válaszolhattam: „Ha már eddig megmentettem a bőröm, nem akarok a tábori csendőrök révén „hősi halott” lenni.” Hazudni életemben sohase szerettem. Bizonyára a vallatásnál az első ellenőrzésnél lebuknék. Hogy engem agyonlőve találjanak a visszavonuló sereg katonái az út mellett, táblával a mellemen azzal a fölírással: „így járnak a dezertőrök!” — s rajta az illető katona neve, alakulata, személyi adatai. A tábori csendőrök ezekhez az adatokhoz könnyen hozzájuthattak, mert minden katona a bevonulásakor kapott egy katonai nyelven „dögcédulának” nevezett kis fémtasakot, amit nyakban kellett viselnünk, s benne időtálló anyagra a nevek, a fémtasakba lyukasztva évszámok... Fehérgyarmatot elhagyva egy községbe érve történt az a megrázó eset, amit Ménesi István jutási szakaszvezetőnkkel kapcsolatban a századtörzs tagjáról írtam le.

Tiszagyulaházán két napig tartózkodtunk. Hadnagyunk föltörte a Grósz kastély ajtajait, hogy katonái itt jól kipihenhessék az erőltetett menetelés fáradalmait. Én „természetesen” a könyvtárszobában készítettem magamnak helyet. Olvasási szomjamat is kielégítve búcsúzásképpen itt zsákmányoltam egy bibliapapíros Ady összes verseskötetet és Szekfü Gyula: Három nemzedék című kötetet. Igen jó szolgálatot tettek ezek a kötetek a későbbi időkben. Részben kultúrigényemet elégítették ki, másrészt a fogságom idejében már oda is eljutottunk, hogy házi rádióadással szórakoztattuk a hadifogolytársakat, s irodalmi műsorhoz az Ady kötet különösen nagy segítségemre volt mindaddig, amíg az egyik, új garnizoni „keret” ellenőrzésének áldozata lett. Az ürügy

316