Dunainé Bognár Júlia – Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23. (Szeged, 1996)

Dokumentumok, visszaemlékezések

álltak. Gyalogolni és énekelni kellett. Naponta tízszer, húszszor, százszor ugyanaz. Lassan csak az étkezés volt a fontos, amely híg levesből és sárgaborsóból állt nap mint nap. Azt hiszem, a világ összes sárgaborsóját Focsaniban használták fel. Étkezéseinket a beosztott, ügyes ruszin, szláv vagy román kisegítő személyzet feljavította. Ingeink és egyéb más holmiaink kelendőek voltak, és azért kenyeret, máiét és halvát kaptunk.

Focsani lakossága ugyancsak fölruházkodhatott, annyi minden cserélt gazdát. A fogdmegek is alaposan összeszedték magukat. Tömve voltak lejjel, rubellel. Ezek a fogdmegek szláv nyelven tudó honvédekből kerültek ki. Nyelvtudásukat felhasználva elnyomattatásukat, megaláztatásuk keservét rajtunk, magyarokon és főleg a magyar tiszteken akarták megbosszulni. Étkezésük külön konyháról történt, szolgálatuk pedig csak hajcsároskodásból állt.

A tábori élményt a zabrálások jelentették. Minden ilyen motozás alkalmával szegényebbek lettünk. Már egy zsebkendő, törülköző, esetleg kettőnél több ing gazdagságot jelentett. Bámulatos, hogy egy-egy motozáskor mi minden került elő. Egész nemzetközi bazárt fel lehetett volna tölteni. Ami az egyik nap értéktelen volt, másik alkalomkor keresett cikk lett.

A rejtegetések, a ruhákba való bevarrás nagyban fokozta'a leleményességet. Minden motozás utáni sikeres átmentés külön győzelmet jelentett számunkra, később pedig életet.

Régi bajtársaimmal, barátaimmal találkoztam a táborban. Miután nem egyszerre érkeztünk, az újonnan jövők mindig hoztak magukkal híreket. A hírek akár jók, akár rosszak voltak, percek alatt elteijedtek. A csoportok magyarokból és németekből álltak, de akadtak közöttük civilek is, akiket összeszedtek, és úgy hoztak a focsani gyűjtőtáborba.

Még visszavonuláskor történt, hogy az egyik málhás oszlop zászlósa - ruszin vidékről származó tanító -, Összejátszva a legényével, elhatározták, hogy a ruszinlakta Felvidéken lemaradnak. Úgy tervezték, hogy az országúttól nem mesz- sze, mindjárt az erdő szélén, gödröt ásnak, és ott váiják be az oroszokat. Véletlenül arra lovagoltam Géléi alezredes parancsnokommal, és fölfigyeltem az ideiglenesen összetákolt földbunkerre. Megnéztük, mi is lehet az. Akkor került elő a gödörből a zászlós a legényével. Mint két patkány. Azonnal intézkedtem, hogy vonuljon be a csapattestéhez. Amikor én a legénységtől elváltam, őket az oroszok a pozsonyi lágerbe vitték. A ruszin zászlós is odakerült. A ruszinok nyelvtudásuk birtokában és az oroszok iránti szimpátiájuk révén kedveltek voltak. Amikor a pozsonyi táborból érkezett hadifoglyokkal beszélgettem, megemlítették, hogy az én nevemtől volt hangos a tábor. Keresett a ruszin zászlós, hogy kitöltse rajtam bosszúját. Pacsai Pista lovászomat megtalálta és összeverette. Tőle szerette volna megtudni, hol vagyok. Ezt magától Pistától tudom, aki a fogság után fölkeresett és mindent elbeszélt.

Nem hallgathatom el azt a mulatságos esetet sem, ami Szeleczky tüzér főhadnaggyal történt. Átállt az oroszokhoz, és velük együtt vonult be Budapestre. Érdemei elismeréséül mindenféle dokumentummal ellátták. A Honvéd utcában, a Had481