Dunainé Bognár Júlia – Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23. (Szeged, 1996)
Dokumentumok, visszaemlékezések
ügyminisztérium mellett lakott családjával egy földszinti lakásban. Reggel a leeresztett redőnyt nem tudta fölhúzni, ezért úgy ahogy volt pizsamában, magára véve katonaköpenyét és a fogason lévő keménykalapját, kiment a rolót megigazítani. Keménykalapban, főhadnagyi köpenyben került a focsani táborba, majd velem együtt Szibériába. Hazajövetelünk után, három gyermekével, Ausztráliában telepedett le. A táborban találkoztam báró Maasburg tüzér főhadnaggyal, akivel Szegeden együtt jogászkodtunk. Szoros barátság fejlődött ki hálótársammal, Szelepcséni vezérkari századossal is, akit később Moszkvába vittek és többet nem hallottam róla. Egy szép napon az addig értéktelen ezüst cigarettatárcák értékessé váltak. Még 1944 decemberében, amikor Budapesten jártam, a hegyi dandár jelvényével - havasi gyopárral - tárcákat terveztettem a dandárbeli tisztek részére. Egy példány került a mi csapatunkhoz is, amit Büdy Géza barátomnak adtam. Én egy monogram nélküli sima, de formára ugyanolyan tárcát vettem magamnak, gondolván arra, hogy majd kicseréljük. A cseréből nem lett semmi... Az egyik fogdmeg megtalálta nálam, aminek következtében nemcsak a tárcával lettem szegényebb, hanem ráadásul tíz napra le is csuktak. Súlyos büntetést kaptam, példát kellett statuálni. A fogda a föld alatt rögtönzött bunker volt. Nedves, hideg, alig két méter hosz- szú, egy méter széles agyagba vájt verem. Minden második nap csak száraz kenyeret kaptam. Mondanom sem kell, hogy a büntetés letöltése után lefogyva, tántorogva, hófehéren kerültem elő. Mintha csak egy kriptából támadtam volna fel. Társaságom egy magyar alezredes és egy fiatal német repülő hadnagy volt. Az alezredes alaposan kikészült. Eszelős viselkedése, vallási őrülete pattanásig feszítette idegeinket. A német hadnagy a maga szótlanságában a másik végletnek bizonyult. Édesanyja és menyasszonya portréját karcolta ki körmével a falon. Persze egy-két napos vendégeim is akadtak. Hálásan gondolok egy repülő százados bajtársamra, aki az őrt megvesztegetve kenyeret csempészett be hozzám. Amikor kiszabadultam, én is beleestem a fogolybetegségbe, az úgynevezett ukrán betegségbe. Két-három hétig állandóan magas lázam volt. Azt hiszem, lábon hordtam ki egy mellhártyagyulladást. Nem akartam kórházba jelentkezni. A kórházi állapotokról egy onnét kikerült főhadnagy barátomtól hallottam. Régi lakója volt már a tábornak. Még a tél folyamán került ide, de aztán megbetegedett. Kórházba került, majd a mi lágerünkbe. A kórház tömve volt. A külső folyosók is zsúfolva. Az ápolás minimális. Étkezésre erőlevest és kompótot adtak. Ha a kompótos edény érintetlenül maradt, a beteg halott volt. A diagnózist a „kompot” jelezte. Nem úgy azonban barátom esetében, aki közel volt ugyan a túlvilághoz, de kompótját megkóstolva olyan fáradtság vett erőt rajta, hogy elaludt. Ő is a kihordó kerekes kocsira került. A kórház végében elkerített helyen gyűjtötték össze a hullákat. Szépen, négyszögben egymásra rakva. Tél volt. A fagyott földben szinte lehetetlen lett volna annyi embert egyenként eltemetni. Bizony százával kerültek halottak a gyűjtőhelyre. 482
