Labádi Lajos: Szentes város közigazgatása és politikai élete 1849–1918 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 22. (Szeged, 1995)
II. Az alkotmányosság részleges helyreállítása
A városi vezetés egységére valóban nagy szükség volt. A halmozódó gondok között változatlanul kiemelt helyet kapott az erőszakos adóbehajtás, amely bármelyik percben Szentesen is kezdetét vehette. A veszélyt növelte, hogy a szomszédos Csongrád városának — ahol az azóta 500 főre növelt császári katonaság már több mint egy hónapja szorongatta a lakosságot — tartalékai kifogyóban voltak. A további kitartáshoz nem nélkülözhette a szomszédos települések támogatását. Június közepétől Szentes folyamatos pénzsegéllyel, termény és élelmiszer küldeményekkel segítette a csongrádiakat. E kritikus napokban a városi képviselő-testület szép példáját adta a szolidaritás nemes érzésének. A segélykiutalások minden alkalommal egyhangú szavazással történtek. A szomszédos helységek sokoldalú támogatásával a csongrádiak még kitartottak egy ideig, július végén azonban már nem bírták tovább. Felhagytak a kilátástalan ellenállással, s július 24-től megkezdték az adófizetést. Meghátrálásukhoz döntően hozzájárult az a körülmény, hogy az uralkodó határozottan elutasította az 1848-as törvények teljes elismerését kérő országgyűlési feliratot.66 2. KATONAI EGZEKÚCIÓ Az elutasító császári leirat és Csongrád város kényszerű meghátrálásának szomorú híre futótűzként bejárta a megye városait és községeit. Szentes városa közvetlen veszélybe került. Szinte biztos volt, hogy Csongrád után Szentes lesz a császári katonaság következő állomása. A veszélyhelyzetre való tekintettel Oroszi polgármester július 27-én rendkívüli közgyűlést hívott össze. Megnyitójában felvázolta a kialakult helyzetet. Megállapította, hogy az ismertté vált császári leirat a „jövőnk fölötti reményünket” rendkívüli mértékben megnehezítette. Egyértelművé vált ugyanis, hogy a város menthetetlenül ki van téve az „adót harácsoló katonaság erkölcsiséget ölő pusztításainak”. Lehangoló példaként utalt a csongrádiak sorsára, kik 8 heti ellenállás után kénytelenek voltak az erőszak előtt meghajolni, s a törvénytelen adó fizetését megkezdeni. A szomorú tények ismertetése után feltette a kérdést: a képviselő-testület megmarad-e továbbra is a május 31-én hozott határozata mellett, s ezzel összefüggésben haza- árulási bűnnek tekinti-e a császári hatósággal történő esetleges érintkezést a város megszállástól való megmentése érdekében? Vagyis el kellett dönteni, hogy a csongrádiak példáján okulva kitehetik-e a város lakóit a császári katonaság megszállásának, tudva azt, hogy a megszállással járó megaláztatások, szenvedések és költségek vállalása után, szinte biztos, hogy a csongrádiakhoz hasonlóan ők is rákényszerülnek az adófizetésre. Röviden: ésszerű dolog-e vállalni az eleve bukásra ítélt küzdelmet? A polgármesteri kérdésfeltevés heves vitát robbantott ki. A több mint két órán át tartó szóváltás után a közgyűlés határozat nélkül oszlott fel. A vita során elhangzott nézeteket, állásfoglalásokat a korabeli jegyzőkönyv nem rögzítette. Ennek ellenére szinte biztosra vehető, hogy számos képviselő árulásnak minősítette a május 31-i határozat esetleges megtagadását. Valószínűleg hasonló jelzőkkel illették a kérdést felvető polgármestert is. Ezzel magyarázható, hogy a következő napi közgyűlésen Oroszi Miklós benyújtotta lemondását. 66 CSML (SzF) 132—133, 154/1861. Közgy. jgyk.; Labádi Lajos: Adalékok az 1861. évi katonai egzekúció csongrádi történetéhez. In: Mozaikok Csongrád város történetéből (szerk.: Bálint Gyula György). Csongrád, 1984. 179—190. o. 46
