Tanulmányok Csongrád megye történetéből 21. (Szeged, 1994)
Sz. Bozóki Margit–Szabó József: Nyelvjárási szövegek a szegedi kirajzású vajdasági Temesközből
A DOHÁNYTERMESZTÉSRŐL — Hát ém mék tizenkét éves vótam, mikor elkesztem a dohámmunkát. De nagyon is szerettem, de nagyon is igyesen tuttam csináni. De nem is engettem, hogy valaki többet csinájjon, mind én. Mindég az vöt, ha mindön ujjamat lédarabótam, akkor se engettem, hogy a másik többet csinájjon. És úgy mökszerettek a népek is, hogy amikor a mijenk kész vöt, akkó mindég gyüttek az édösapámhoz, hogy a Rozikát ággyá ide napszámba. Pedig még nagyon fijatal vótam, oszt annak én úgy örűtem, hogy ott is úty sijettem, hogy el ne haggyanak a többiek. És úgy möktanútam, hoty hát mám mikó ára kerűt a sor, hoty csapadba dógosztunk, én háromszor annyit mökcsinátam, mint a többiek, akik nem tutták. (Mivel kezdődött a dohány munkája ?) — A dohánymunka elkezdődöt még márciuzsba, elvetöttük a palántát. Legelősző kicsírásztattuk a magot, utánna csinátunk melegágyat, és szépen abba évetöttük. Akkó gondosztuk, májuzsba ültettük ki a fődbe, és nagyon köllöt szorgalmaskonni ám, sokat köllöd dógozni, de nagyon szerettük, mer mi gyerökkorungba ászt csinátuk. Abbú éltek a szüléink is, mink is, és ászt tartottuk legjövedelmesebnek. (Sorba vetőitek a palántákat?) — A palántát csak szórtuk kézzel így az ágyba, és osztán trágyát rá, tetejire. Akkó mikó láttuk, hoty száraz, akkó mindég möglocsótuk. És akkor asz hat-nyóc hét alat mögnyőtt, akkó vittük a fődbe kifelé és ültettük. Csak mikor ijen rossz idők jártak, mind az idénn is, szárasság | nagyon, nagyon, nagyom bizontalan vöt. Most is az idén a lányomnak is van, és el is ülteték. Mos mán jobb azé a munkája neki, me gépesítve van, útyhogy má ültetni izs gép ülteti, nem kő csomózni, de még az én időmbe akkor mék csomózni köllött, és egész télöm mindék fölkeltünk két órakó, háromkó és este kilencig, hogy ot talpon álva elaluttunk az asztalná. De azér mögérte, mer mökfizették. De mostam mög nagyon veszéjbe vannak azér, mer száraz a főd, és nem tuggyág beálítani. (Sokat köllött kapálni, amíg mögnőtt?) — Elejibe sokat köllött, mer körözbe köllött a parcellát ültetni, és mint kézzé köllöt mökkapáni. De utánna rágyüttek a gazdák is, hogy jop hosszára a sorokat, és lóvá ekésztük, és akkó sokká könnyeb vót. És a gyerökeim kicsik vótak, és ki köllöt vinni a főd végire. Azok ottan jáccottak, mög mindönt csinátak, még vissza nem értünk a másik végirű. Telehánták a vizet főddé, útyhogy mi nem izs bírtunk asztán inni. De hát azé é köllöt tűrni mindönt | a mögélhetőségé. Majd asztán azé rágyüttünk | útyhoty hát nagyon kényelmessem mögéltünk abbú a fődüngbű, mög mindég dohánnyal dögosztunk mindég, asztat soha nem attuk fő, csak mostam má tíz éve az uram kapod betekségöt, hál Istennek kigyógyúd belüle, útyhoty hát főm bir lönni, oszt van ithon a házná ez a lánc főd, oszt észtét munkálgassuk, oszt most ebbűi 300
