Tanulmányok Csongrád megye történetéből 21. (Szeged, 1994)
Ruszoly József: Nemzeti bizottságok és önkormányzatok Csanád–Arad–Torontál közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék intézménytörténetéhez (1944. szeptember–1945. május)
Sajnos, a torontáli járásban tovább menni nem tudtunk. Megakadályozott ebben a közlekedés nehézsége. A nagyszentmiklós-szegedi országút ugyanis az orosz hadsereg fő felvonulási útja volt. Kettős-hármas sorokban vonultak az úton éjjel-nappal a hadfelszerelési járművek, úgyhogy ott polgári egyén át nem vonulhatott. A másik ok, amivel [amellyel] kissé bővebben kívánok foglalkozni, a deszki és szőregi események. Mint közismert dolog, úgy Deszken, mint Szőregen szerb anyanyelvűek is élnek. Ezek közé beférköztek a Bánátból átjött kalandorok, és azzal izgatták a lakosságot, hogy a vármegyének a Marostól délre fekvő része Szerbiához fog csatoltatni. Az orosz hadsereg [katonái] a szerbeket mint természetes szövetségesüket tekintették. Mindkét községben partizán csoportok alakultak, melyek állandó összeköttetést tartottak fenn a nagykikindai és törökkanizsai katonai alakulatokkal, sőt ezek több embert át is küldtek hozzájuk az itteni csoportok megszervezése és fenntartása végett. Ezekre a katonai alakulatokra az első időben nagy szükség volt, mert ők biztosították a kérdéses községekben a rendet, de mivel a közigazgatást is átvették, teljesen kilátástalan és eredménytelen lett volna, ha ezeket a községeket felkeressük. Várni kellett tehát mindaddig, míg a viszonyok konszolidálódnak, és a csoportok leszerelik önmagukat. Ez az idő januárban következett el, amikor végigjártuk az összes torontáli községeket. Sikerült felújítaniuk a szerb-magyar barátságot, amely a már több száz év óta együtt élő és egymást megértő lakosság között megvolt és meg is marad. Nemzetiségi mozgalmak ütötték fel a fejüket Pitvaroson. A lakosság egyrésze a román megszállás alatt álló Nagylakra járt át, és ott telt meg a magyarság ellem gyűlölettel. Ezek az emberek elfelejtették azt, hogy évtizedeken keresztül a legnagyobb békességben éltek a magyarság közepén, mint egy kis sziget. Soha senki nem akarta [őket] nyelvüktől megfosztani, s a közigazgatási hatóságoknak mindig elsőrendű feladatuk volt az, hogy a szegény lakosság megélhetése biztosítva legyen. Mégis, amint az államhatalom kissé meggyengült, az elsők, kik a magyar haza ellen fordulnak, függetlenségüket hangoztatják és ellenünk szóló állandó panaszaikkal a megszálló orosz hatóságokat zaklatják. Pitvaroson a magyar tanítókat, óvónőt elűzték. Intézkedés történt aziránt, hogy úgy a tanítók, mint az óvónő más helyen nyerjen[ek] elhelyezést; csupán az orvost tűrik meg, mert arra nekik is szükségük van. 1944 decemberében Debrecenben megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés. Az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe [a] Makó város képviselőtestületét pótló bizottság 10 képviselőt küldött be az akkor már működő pártok tagjai közül. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés azután megalakította az Ideiglenes Nemzeti Kormányt. Bár a kormányzattal az összeköttetés majdnem teljesen lehetetlen volt, mégis örömmel értesültünk arról, mert a kibontakozás első biztató jelének tekintettük. Mindaddig ugyanis, míg a kormányrendelkezések nem érkeztek, teljesen magunkra voltunk utalva. A régi törvények voltak az irányadók, ahol pedig a törvények nem segítettek, ott a józan ész volt a vezetőnk. A kormányzat első ténykedése közé tartozott Nagy Zoltán személyében vármegyénk részére főispánt kinevezni. Őt a T.[isztelt| Közigazgatási Bizottságnak nem kell bemutatnom. Mint a szociális eszmék régi harcosa közismert. Köztiszteletben és közszeretetben álló személyisége biztosíték arra, hogy vármegyénk érdekében mindent meg fog tenni, amit annak szociális előhaladása megkíván. Főispán úr, mivel a törvényhatósági bizottság még nem működött, először a nemzeti bizottság 174
