Tanulmányok Csongrád megye történetéből 21. (Szeged, 1994)

Magyar László: Szabadka és környéke közép- és török kori kézművességéről

edénytípusból, éppen ezért a régészetet külön foglalkoztatja e „tömegcikk” kérdése. Minden bizonnyal e korongolt üstöket a települések lakói nem a kis földházaikban, hanem azokon la'vül használták. Az összetákolt nyári épületben vagy másutt (ahol nem volt a házéhoz hasonló agyagkemence) a szolgafára akasztott cserépüstöket, szabadtűzhelyen, főzéshez használta a lakosság. Az agyagművesség ősi mesterség, azonban hadd említsük meg, hogy a kora középkortól az agyagművesek (gelencsérek) várjobbágyok voltak, akik a vár birtokosának tartoztak szolgáltatással, és akiket jellegzetes kézműáruiről, a XIV. század közepétől kezdve fazekasoknak hívtak.24 A régészeti ásatások és az írásos emlékek azt bizonyítják, hogy az agyagművesség a történelem előtti időktől kezdve minden történeti korszakban nélkülözhetetlen mesterség volt nemcsak a városokban, hanem a falvakban is.

Mégis sokkal szerteágazóbb és magasfokúbb foglalkozás volt a fémművesség. E kézművesmesterség leleteinek száma szintén több százra tehető. Általában a kovácsmesterek és az ötvösmesterség különféle termékei kerültek felszínre: fülbevaló, gyűrű, gomb, tű, ővcsat, kulcs, kés, sarló, hajkarika, ekepapucs, szög, zabla, kengyel, olló, lánc, sarkantyú, patkó, vaspánt, gyertyatartó, lándzsa, buzogány, nyaklánc, karperec, ágyúgolyó, lakat, ásóéi, templomharang töredék stb.25 E rövid felsorolásból is látható, hogy Szabadka és környéke — a kevés ásatás ellenére — már eddig is sokféle, egykor sok célt szolgáló középkori fémművességi tárggyal gazdagodott, amelyek többnyire vasból, bronzból, rézből és ezüstből készültek. A vasmegmunkálás titkait az ember már a történelem előtti időkben elsajátította, s így alakult ki a kovácsmesterség a vaskorszak elején. Alapjában véve e mesterség az idők folyamán nem sokat változott. Korán rájöttek arra, hogy a vasból készült fegyverek és eszközök használhatóbbak, megfelelőbbnek bizonyulnak, mint a korábbi kő-, réz- vagy bronzszerszámok. A kora középkortól kezdve a lakosság számára leginkább a kovács készítette el a mezőgazdasági és háztartási eszközöket, valamint az ipari szerszámokat. A kovácsmesterségek idővel szakosodtak: megjelennek a kardcsiszárok, pajzsgyártók, lándzsakészítők, fegyvercsiszolók, szegkovácsok, zablakészítők, kocsikovácsók, patkolókovácsok, továbbá az ötvösmesterségek, a puskaműves, a bádogos, a lakatos és más kézművesek. A körülmények változásával a sokféle fegyverkovács szerepét átvették a szerkovácsok (szerszámkovácsok).26 Miután a szakosított kovácsmesterségek termékeit a társadalom számos területén nélkülözhetetlen eszközként jegyezték, és még ha hozzátesszük, hogy a kovácsok a történelem folyamán olykor orvosi tevékenységet is végeztek, akkor magától értetődő: miért volt e mesterség mindig az ország egyik legmegbecsültebb foglalkozása.

Mint már említettük, a Múzeum kevés középkori kő-, csont- és üvegtárggyal rendelkezik: malomkövek, csontdíszek, csontgyöngyök, üveggyöngyök kerültek elő a föld alól. Érdekes megemlíteni, hogy a Noszán 1948-ban és 1949-ben végzett ásatások alkalmával többek között néhány fából készült koporsó apró maradványait és egy kés nyelének fával borított darabját mentették meg a régészek. Minden bizonnyal jelen voltak tehát a faragómesterek (faragó jobbágyok) is vidékünkön, akik sokféle háztartási, mezőgazdasági és egyéb faeszközt készítettek. A faragómesterek a XVI. században továbbfejlődve differenciálódtak, s „megszülettek” a kerekesek, szekeresek,

24, BOGDÁN ISTVÁN: Régi magyar mesterségek. Budapest, 1973. 67. (A továbbiakban: BOGDÁN ISTVÁN 1973.)

25 A Szabadkai Várpsi Múzeum középkori leletanyagáról SZEKERES LÁSZLÓ említett munkái mellett lásd még: OLGA SAFARIK—DR. MIRKO SULMAN: Hinga. Srednjovekovna nekropola kod Subotice. Növi Sad, 1954., valamint Nebojsa Stanojev: Nekropole X—XV. véka u Voivodini. Növi Sad, 1989.

26 BOGDAN ISTVÁN 1973. 20.

10