Tanulmányok Csongrád megye történetéből 18. (Szeged, 1991)

Juhász Kálmán–Lotz Antal : Szerzetesek a csanád egyházmegyében a középkorban

Közülük egynek sem ismerjük se nevét, se sorsát. Nincs nyom rá, hogy 1552-től 1699- ig csak egyetlen világi pap is működött volna egyházmegyénkben. Sőt, egy emberöltővel Temesvár visszafoglalása után sem volt még egy egyházmegyés pap. Még megállapítani sem tudjuk, hogy melyik parókiát — mikor és hogyan hagyta el az utolsó papja: Megölték? Elűzték? Protestánssá lett?

Százötven éven át a Csanádi püspökség címe is olyan volt, mint az ún. „In partibus infedelium” címre szentelt egyházmegyék püspökei. Mivel Esztergom maga is török kézen volt, Nagyszombatban működött a prímási káptalan. Vagy ott, vagy a győri, nyitrai, (székes) esetleg a pozsonyi, szepesi (társas) káptalanok tagjaiból neveztek ki egy kanonokot Csanádi főpapnak. Ezek a püspökök is távolból szívükön viselték egyházmegyéjük sorsát. Erre két kiút látszott: Vagy Rómából, a Propaganda Kongregációtól kérni lelkipásztort, vagy megbízni az itt a töröktől valahogy még megtűrt szerzeteseket. Szeged e szempontból igen alkalmasnak látszott. A történelemből közismert módon a mezővárosok nemhogy csökkentek, hanem növekedtek is a hódoltság idején. Egész falvak kerekedtek föl, hogy egy török városparancsnok oltalma alatt lévő városba jussanak, mentesülve a folyton harácsoló és janicsárokat gyűjtő tatár szabadcsapatoktól. Az itteni ferenceseknek szabad járás-kelésse más, lakott településekre is eljutottak.2 Természetes, hogy az egyházi birtokok is elenyésztek, a megművelt földekből legelők lettek. Stanislavich püspöknek (f 1750) sikerült csak utóbb új egyházmegyei földbirtokot szereznie.3

A karlócai béke (1699) az egyházmegye egy részét felszabadította. Ekkor Szeged városa adott menhelyet a püspöknek. Temesvár visszafoglalása (1716) után a passzarováci békekötéssel (1718) a Temesköz mégsem került vissza az Anyaországhoz. Mint katonai határőrvidék, közvetlenül a bécsi kormány alatt állott, éspedig 60 éven át. Csanádon a várat még 1686—99 között lerombolták, lakóház is alig volt. Gondolni sem lehetett arra, hogy ide püspök visszatelepüljön. Az akkori köz- igazgatási viszonyok figyelembevételével az új székhelynek Temesvárt jelölték ki, de az ősi csanádi elnevezés megtartásával.

A XVI. század végétől indult a Jézustársaság nagyarányú hittérítő feladatokra világszerte. Területünkre is megérkeztek. Fő telepük Temesvár és Karánsebes volt. Az itt talált állapotokat Indiához hasonlították, és folyamodtak is Rómába, hogy ide küldjenek hittérítőket, itt hálásabb emberek várják, mint vadak között. A visszafoglalás után működtek Szegeden is. III. Károly Temesvárott „missziótelep”-et állíttatott fel. Templomul kijelölte a középkori Szent György egyházat, ez a török időben mecset volt. Mellettük három lakóházat adtak udvarostul. Sokáig ez volt a megye egyetlen plébániája. Rendtagjaik helyzete a hódoltságival összehasonlítva, annyival volt előnyösebb, hogy a hatóságok benső meggyőződésből is segítették- munkájukat. Sőt, innen indítgatták meg az egész Temesközre kiinduló térítő és szervező akcióikat. Amíg a csanádi püspök Szegeden székelt, a temesvári jezsuiták mindenkori főnökét helynökévé nevezte ki. Fennmaradt temesvári naplójuk szerint ,,exkurráltak” Lippára, Csanádra, Oravicára, Radnára, Karánsebesre, Temesszent- andrásra, Lúgosra, Becskerekre, Rékasra, Krassóra, Aradra stb. Temesvári misszió2 Hóman—Szekfű: Magyar Történet, Bp. é. n. V. 50. „A nagy parasztvárosok az elpusztult falvak halálából táplálkoztak.”

3 Századok, 1892. 130.: „Másfél századon át belőle fakadt az emberszerető jótékonyság kimeríthetetlen forrása. Belőle eredtek számtalan áldásai Délmagyarország közművelődésének, mely ékes templomokat emelt a valláserkölcsiség és az eszményi fenség ápolására, iskolákat és nevelőintézeteket nyitott, hogy intelligens társadalmat képezzen a közügyek vezetésére. Készséggel karolta fel a civilizáció vívmányait, gyámolítá a nemzeti kultúrát, segélyt nyújtott a tudománynak, irodalomnak és a szépművészeteknek, fölkereste a tehetségeseket és elismerő pártfogásával lelkesítette őket a munka versenypályáján.”

26