Tanulmányok Csongrád megye történetéből 18. (Szeged, 1991)

Mátyás Sándorné Báthory Katalin : „Boldog korszak”. Németh László és Mátyás Sándor kapcsolata, összeállította és összekötő szöveggel ellátta: özv. Dr. Mátyás Sándorné Báthory Katalin

ahogyan jobban és jobban megismertünk, mindinkább a hatásod alá kerültünk. Mesterünknek szerettünk volna látni és tartani, ha lett volna bennünk tehetség valamiben követni. Ha más nem tudtunk, csak rajongtunk Érted, példád szerint szerettünk volna élni, mögéd állítani tehetséges fiatal tanítványainkat, az utánuk jövő' generációt. De ebben már nem volt ránk szükséged. Nélkülünk is meghódítottál magad, műveiddel, minden érdemes gondolkodót, minden fiatalt, minden öreget, akit érdemes volt számba venni. Jól emlékezem azokra a hó'si napokra. S mikor megismertünk, szerénységed, jóságod, példátlanul álló, emberfeletti egyszerűséged, természetességed, nemcsak tanítónkká, de példaképünkké, fájdalmas prófétánkká is tett egész élet- szemléletünkben. Esküdtünk a szavaidra. A harmincas, negyvenes évek magyar dolgainak egyetlen igazlátója voltál. Nem hallottalak konferenciákon, de attól a perctől, hogy megismertelek, elragadtatással olvastam minden írásod. Még a színtelenekben is több volt az erő, érték és igazság, mint minden és mindenki másba együttvéve. Napjainkban újra növekvő hatásod igazságaid és életed munkájának végleges győzelmét mutatja. Szeretném, ha ott tudnád Magad mögött azt a lelkes kis csapatot is, melyet tőlem telhetőén, tanításaidon felbuzdulva, a jó ügyért, legjobb tanítványaidból verbuváltam.

S amikor a jókívánságokkal egyetemben köszönetét mondtam néhány kusza sorban azokért a javakért, melyekért Neked tartozom egyedül hálával, hadd említsem meg azt is, ami talán a legfontosabb valamennyi között: általad eszmélek önmagámra. Ez, igaz, szomorú valóság. Mindössze is csak annyi, hogy, ha megmérem saját magam, könnyűnek találom. Keveset törődtem mindig azzal amit az embereknek pedig mindig a szívükön kellene viselni; önző voltam, és mindig rosszfajta becsvágy fűtött, így azután füled érzékenysége, szemed élessége, elméd tisztasága, szíved jósága előtt most is szégyenkezem. Azt már említettem, hogy nem a gondolkodó emberek csoportjához tartozom. T udatom nem érzi magát részesének a világegyetem semmilyen élő vagy létező, anyagi vagy szellemi formájának. Külön és magamban élek. Nem eszmél bennem magára a világ semmilyen paránya, semmilyen atomja. Nem voltam és nem vagyok gondolkodó lény. Nem tudtam és nem tudok küzdeni sem. Talán így ember sem vagyok. Idegsejtjeim csápjaival tapogatóztam a fény, a világ felé. Lévén azonban bennem mindez öntudatlan, nem nevezhetem még a szépség keresésének sem. Talán csak primitív állati ösztön. Valami állati szinten való vergődés egész céltalan létezésem. Önzésem, összefüggések keresésére, megtalálására alkalmatlan lényem egyfajta vegetatív, ösztönösen a kényelmet kereső létfenntartás állapotában tart. Csak zabálok mindent. Testileg, lelkileg, szellemileg. Alantas érzések és szempontok hatottak életem folyására. Mindegy, hogy most minek nevezném. Mondjuk hiúságnak. Ha eljutottak hozzám a külvilág, a körülöttem élő kis társadalom hírei, mindig csak önös szempontokból érdekeltek. így vagy becsmérlőeknek és lekicsinylőeknek tűntek szememben, vagy érdemtelenül elismerőknek. Mind a két ítélet vagy értékelés ugyanazt a hatást gyakorolta rám: könyvekbe bújtam, hogy egyrészt csorbát köszörüljek, másrészt, hogy rá ne jöjjenek az emberek tévedésükre, az érdemtelenül körém vetített dicsfényre. Egyéniség és bátorság birtokában nem is tudom, mivé fejlődtem219