Tanulmányok Csongrád megye történetéből 18. (Szeged, 1991)

Mátyás Sándorné Báthory Katalin : „Boldog korszak”. Németh László és Mátyás Sándor kapcsolata, összeállította és összekötő szöveggel ellátta: özv. Dr. Mátyás Sándorné Báthory Katalin

15

Kedves Lacikám,

Mindig húzódoztam, majdnem tartózkodtam attól, hogy leveleimmel háborgassalak. Tudom, hogy milyen drága az időd, tudom, hogy érdemes vagy érdekes dolgokat nem tudok közölni Veled, tudom, hogy magamról szegénységi bizonyítványt is állítok ki minden tekintetben; tudom azt is, mennyire szubjektív vagyok, s csak magamról volna mit írnom régi tárgyköreim új változataival, s kit érdekel ez rajtam kívül?; tudom, hogy ha valaki „lírikus”, legyen igazán az, vagy legalább is versekben próbálkozzék. E természetes okok mellett most egy alkalmi is, születésed napja — hogy ne írjak? Mert mit írhatok, mit jelenthetek Neked a nagyok között, a sok hivatalos, kedves, rajongó írás, író, tanítvány és olvasó között. Mégis szorongatom a tollat, készül a levél, s mire vége e kerek évfordulónak, a külső megnyilvánulásainak, talán el is ér Hozzád. De ha nem figyelmeztetett volna a naptáramba már jóelőre bejegyzett felkiáltójel, baráti beszélgetések s a hivatalos megemlékezés, akkor is meg kellett volna szólalnom előbb-utóbb. Meg kellett volna szólalnom írásaid miatt, a bennem csordultig telt érzések miatt; régen szorongatnak már az emlékek, a tervek, életem, környezetem, munkám, bajaim, egészségi állapotom. S most a születésed napja, amely, ha meg is nehezíti az írást, egy kis szándékolt kéréssel, mégiscsak kényszerít.

Sajnálom s egyben szégyenkezem, hogy nincs erőm, s nincs főként tehetségem egy egyszerű, érdemes és méltó levelet írni. Nem tudom kifejezni, amit mondani szeretnék. Hogyan is tudnám. Nem Vagyok sem író, sem gondolkodó ember. Azt hiszem, ha lehet egy kívánságom ez alkalommal, az az, hogy nagyon sokat adhass még, nagyon sokat alkothass még és nagyon sok újat olvashassunk is még Tőled. Ez nem az én kívánságom csupán, ez közhely, ez minden becsületes, művelt ember kívánsága, aki szereti a szépet, akarja a jót, s hallani és látni szeretné azt, ami igaz. Ez a kívánság önzetlen és nemes, s hogy nem nevezem jókívánságnak, csak saját mentségemre teszem: t. i. ez a kívánság elsősorban nem is Neked jó, hanem nekünk, akik kívánjuk, s akik Téged egyre több munkára, egyre szebb és nehezebb feladatok végzésére mozgósítunk. Mentségünkre szolgáljon, hogy még Te sem nevezheted kívánságukba foglalt sürgetésünk kicsinyes önzésnek, mert állíthatom (ha beszélhetnék most az igazak nevében, bár nem érzem, nem érezhetem magam szószólójuknak — elesettségemmel és gyarlóságommal — erről nőm tudna igazán beszélni), hogy így válik valósággá, teremtő erővé a magad vágya, — jóféle becsvágya — a mi magunk kimunkálásában és az egész emberi életnek valami magasabb szint felé való emelkedésében. Persze, mind ennek az alapja az a szokásos „istenéltessen az emberi kor legvégső határáig”, az a „vivas crescas, floreas”, amiről már — már meg is feledkeztem. Pedig hiszem, hogy van értelme, s van ereje az ilyen jókívánságoknak, így kívánom Neked is, Drága Lacikám, a nagyon hosszú életet, erőt, egészséget. Nem tudom miért, de ilyenkor mindig az az érzésem, hogy itt nekem kellene beavatkoznom egy kicsit az életedbe. Mindig az az érzésem, hogy itt kellene laknod

217