Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

szaggassam. Odaadtam neki. Közben a vizet lekapcsolták, és fürdés nélkül maradtunk. Bármikor mentünk fürödni, engem mindig figyelt az orosz nő. Olyankor sose engedett meleg vizet.” (Gilicze István)

„1946 tavaszán az elhelyezési kérdés is javult, mert építettek egy új barakkot, ahol 3—400 ember elfért. Ennek a barakknak az építkezése úgy történt, hogy a lágerparancsnok kiadta parancsba, hogy a cukorgyári építkezésből minden nap minden fogolynak a köpenye alatt egy db téglát kell elhozni. így tehát a foglyok elloptak a gyárból egy épületre való téglát. 1946. évben már valamit javult a karlovkai fogolytáborban is a helyzet, az ellátás valami kicsit javult, jobbak lettek a körülmények is.” (Imre István)

„A lágerbe a tüzelőt a konyhára úgy hordtuk össze a zsebeinkben, hogy meg tudják főzni az ételt. Úgy hordtuk össze a láger felépítéséhez szükséges építőanyagot is. 50—60 embert kísértek egy-egy romépülethez az őrök, mindenkinek két-három téglát kellett bevinni a lágerbe. Itt vesztette életét Kardos Pali Vásárhely-bodzási lakos. Közelebbről nem ismertem, téglabontás közben az épület kéményének aljából akart kivenni téglát, és a kémény rázuhant. Sok ezer embernek, aki alig várta, hogy vége legyen a háborúnak, megúszva sok veszélyt a fütyülő aknák és zuhanó bombák robbanásait, alig várva, hogy béke legyen és akkor hazájától távol hadifogságban kellett meghalni, és jeltelen sírokba eltemetve, porladni. Mindannyian vágytunk haza, a honvágy gyötört mindenkit, főleg a nős és családos embereket. Mi, gyerekek, fel sem tudtuk fogni, csak később kezdtük megérteni. Le sem tudom írni, azokat az átélt borzalmakat, nélkülözéseket, sok szenvedést, éhezést. A szemétdombokon keresgéltünk ennivalót, fagyott krumplit, krumplihéjat, nyáron zöld füvet ettünk, mert haza akartunk jönni. De ezt sok-sok ezer ember nem érte meg.” (Szuromi József)

„Egyszer például azt mondja az orosz, akivel dolgoztunk, hogy neki kellene egy ajtó tokkal. Valahogy szerezzünk neki egyet, jól megfizet érte. Mi beszéltünk az őrrel, de az is azt mondta, hogy megpróbálhatjuk, de még eddig senkinek sem sikerült. A kapunál ugyanis öt civil őr van, s minden sorra jut egy. Az orosz csak elkészítette az asztalosműhelyben az ajtót. Azt mondta, hogy ő majd messziről kísér bennünket. Egyikünk ráfeküdt közülünk az ajtóra. Négyen felvettük a vállunkra és legelői vittük kifelé a kapun. A kapunál kérdezték az őrök, hogy mi lett vele. A mi őrünk azt mondta, hogy eltört a lába. Persze a mi őrünk is fiatal volt, s alig lehetett 30 éves. A kapuőrök, akiknél fegyver is volt persze sajnálkoztak és még ők mondták, hogy siessünk vele ne szenvedjen. Mikor elértünk a sötétbe, letettük. Akkor már ott volt az orosz is és mindenki jót nevetett az eseten. Ehhez hasonló igen sok megtörtént, mert ezek a civil őrök nem tudtak csak ötig számolni.

Egy másik alkalommal meg tűzrevalót vittünk a köpeny alatt a konyhának. A lágerben ugyanis ezért egy csajka leves járt. Mi nem vettük észre, hogy közülünk a sor végéről a civil őrök ott fogtak fával egyet. Csak a lágerkapunál mikor a napos tiszt olvasott bennünket, derült ki, hogy egy ember hiányzik. Akkor minket nagy nehezen beengedtek. A mi őrünk meg a brigádos visszamentek a gyárhoz. Hát a civilőrökkel együtt sütötték a krumplit, amit a konyháról loptak. Az egyénnek semmi bántódása nem lett. Szépen bejöttek a lágerbe. A napos tiszt csak annyit mondott, hogy legközelebb ügyesebb legyen.” (Lakatos Tóth István)

94