Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
csillagok kerültek a tisztek ruháira. Én és néhány vásárhelyi a Horthy testőrökkel és csendőrökkel voltunk egy században. A testőrök szép szál fiatalemberek voltak. A fogságban is piroscsíkos nadrágot viseltek. Az oroszok generálisnak nézték őket, pedig csak közönséges sorkatonák voltak.” (Szuromi József) „A lágerban voltak a barakkok, ahol emeletes priccsen feküdtünk, se pokróc, se más valami nem volt rajta. Korán hajnalban ébresztő, aztán sorakozó és kezdődött a népszámlálás, ami abból állt, hogy ötösével sorba állni és vagy négyen-öten megszámoltak, nem szökött-e meg valaki éjjel. Ha véletlenül nem stimmelt a létszám, újra számolták, addig amíg jó nem lett. Pedig azt kijelentették, senki meg ne próbálja a szökést, mert hazajutni úgy sem tud. Ilyen kilátástalan helyzetben éltünk, azzal a gondolattal, hogy innen soha nem jutunk haza. És ráadásul szüléinkről semmit nem tudtunk azóta, hogy elmentünk itthonról. Vajon élnek-e? Mi van velük?” (Berta Imre) „A karlovkai lágerből 1945 őszén minden más nemzetiségű hadifoglyokat elvittek, csak a magyarok maradtak. A lágerből több szökési kísérlet is történt. Ezeket azonban elfogták és azzal az őrrel kísértették vissza, akitől megszökött. A szökött foglyot a visszakísérő őr össze-vissza verte. Volt olyan szökött, akit úgy elvertek, hogy nem tudott felállni. Egy szökésről tudunk, illetve hallottam, hogy hazaérkezett, mert levélben megírták az egyik hadifogolynak, aki földije volt.” (Imre István) „Silivanováról szökött meg egy vásárhelyi levente, Torma András. A pékségben dolgozott. Vitt magával 3 kenyeret. Eljutott Lettországba. Ott fogták el egy bazárban, amikor élelmet akart lopni. Visszahozták a lágerba, nagyon megverték. Annak a szavát aztán nem hallottuk többé, de ő is hazakerült.” (Gy. Molnár Imre) „1947. tavaszán a 2. számú lágerban a magyarokat össze kellett a parancsnokoknak írni, külön kellett minden nemzetiséget írni. A magyarokat teherautóval átszállították a Szlaviánszki 4. számú lágerba. Voltunk pár százan, voltak közöttünk katonák, idősek, fiatalok. A 4. számú lágerben magyarok voltak, várták érkezésünket, mindenki földije után érdeklődött. Volt közöttünk apa és fia, hogy hová valók voltak, nem tudom. Ebben a lágerben barakképületek voltak. Kb. 20-an voltunk egy-egy szobában. Emeletes vaságyak, szalmazsák és párna, vatelinos paplan volt a felszerelés. A helyiségben tégla berakottsparhettal fűtöttünk. Ebben a lágerban minden nap meg lehetett fürödni. Alsó és felső ruhát le kellett minden héten adni mosásra, ha jobb ruhát kaptunk, magunk mostuk. A hajunkat meg lehetett hagyni. Lepedő az ágyra csak akkor került, mikor szemle volt várható. Ilyenkor le kellett takarni az ágyakat a lepedővel, a másikba bele kellett a paplant hajtani, és katonásan eligazítani. A párnát tiszta huzatba kellett dugni és a fejrészen elhelyezni. Amikor vége volt a (komissziónak) szemlének, akkor összeszedték és elvitték a fehérneműt. A szobákat mi takarítottuk, mi meszeltük, mindig tisztaság volt. Tetű nem volt, a ruhákat fertőtlenítették. A barakkokban poloska volt, nem tuduk kipusztítani. A vaságyak lábait konzerves dobozokba állítottuk, petróleumba. A villany éjjel is égett, hogy a poloska ne közeledjen. Ez utóbbi annyiból volt jobb, mint a tetű, hogy ruhában nem maradt meg. A vaságyak hevederjei, hegesztései és a fal repedéseibe szeretett meghúzódni. Ebben a lágerban új környezetbe kerültünk. Az ottani magyarok elcsodálkoztak, amikor elmondtuk neki, hogyan bántak velünk a kettes lágerban.” (Szuromi József) 92
