Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
800—900-an a táborban. És mi maradtunk egyszer utoljára ott. Július 1-én egy délután sorakozót rendeltek és nagy elővigyázattal kikísértek bennünket a vagonba. Sok vásárhelyi volt Székesfehérváron, de azok más századokban voltak. Azok még akkor ott maradtak. Úgyhogy én onnan vásárhelyi jóformán magam mentem el, mert összeismerkedtünk, összeszoktunk avval a századdal és én nem mentem át a vásárhelyiekhez.” (Szűcs Imre) Király Mihály szökése nem sikerült. Katonának kellett mennie. A Balaton környéki harcokban fogságba került: „Majd másnap, több száz magyar fogolytárssal együtt, elkísértek Dombóvárra, majd Kaposvárra. Onnan Bajára és Szegeden át Temesvárra. Ez az út 1945. január 29-től 1945. február 25-ig tartott, vonaton vagonokban. Éhség, szomjúság, tétlenség és a betegség ritkította sorainkat. Temesvárról március 4—5-én visszaindítottak Szegedre, azzal a határozott kijelentéssel, hogy megyünk haza. Temesvár és Szeged közötti út, vonaton, vagonban, 5 napig tartott. Orvos és orvosság nélkül. A propagandának valódiságát elhittük, csalódtunk. Szegeden a Csillag Börtönben volt a láger. Én úgy tudom, hogy 12 000 ember volt ott. Éhség, szomjúság kínozott bennünket. Kijártunk a reptérre dolgozni, ahol a hozzátartozóink kellő értesítés után, meglátogathattak bennünket és egy pár kilós hazai csomagot, ellenőrzés után, átadhattak az orosz katonák (őrök) hozzájárulásával. Részben meg is kaptuk a hazai csomagot. Ez a lehetőség tartott a háború végéig. Itt már pusztai leventék igen kevesen voltunk. Tudtommal 5 fő. A szegedi Csillag Börtönben történő látogatást, az én szüleim is kihasználták! Hol eredményesen, hol eredménytelenül. Ezek a lehetőségek, a mindenkori orosz lágerparancsnokon múlottak és a beosztott őrök parancsnokán. Mivel ők is szerették a hazai csomag tartalmát!” (Király Mihály) Nem volt mindenkinek ilyen rögös útja. Juhász Imre többszöri szökés után a 101-es komáromi hidászokhoz csatlakozott. Az ő uszályaikon jutott el Aschachig, ahol a háború vége érte.2’ Az amerikaiak hordták a teherautóikra az uszályok tartalmát. Juhász Imre barátjával pihenőben ott hevert, amikor megszólította őket magyarul egy amerikai tiszt. Kiderült, hogy majdnem földi, mert Tóth István szülei Szegedről mentek ki 1939-ben Amerikába. Kivette a két fiút a hadifoglyok közül, szobát bérelt a számukra. Szövettel, arannyal stb. ajándékozta meg őket és fölajánlotta, hogy novemberben magával viszi őket Amerikába. Augusztusban erőt vett rajtuk a honvágy. Egy éjszaka csónakkal akartak átjönni a Dunán a szovjet zónába, amikor egy meztelen úszót vettek föl a csónakba... Ettől tudták meg, hogy a másik parton fogdossák a hadifoglyokat össze. Visszafordultak, majd hármasban vonaton jöttek Wels, Salzburg, Fürstenfeld érintésével a magyar határra. Alsórönöknél egy 7 éves kisfiú vezette át őket, úgy, hogy a szovjet katonákat sikerült kikerülni. Vonattal jöttek haza Szombathely, Budapest érintésével Hódmezővásárhelyre. 1945. augusztus 23-án ért haza Külsőszőrhátra. 27 27 Az uszályok tömve voltak a nyilasok által elrabolt kincsekkel (110 uszály!). Nemcsak drága gépek, de rúdarany, ékszerek, forgalomba se hozott ezer pengősök, ládaszám. 80
