Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

leventebajtársunkat hiába várták haza. Fiatal testük ott pihen, valahol, valamelyik jeltelen tömegsírban.” (Asztalos Sándor)

A győri gyűjtőlágerből másfelé is vezetett út :

„Gyalog mentünk Győrbe az úgynevezett Szabadhegyi laktanyába, az udvarára odatereltek bennünket, és ott volt már rengeteg faoszlop, tüskésdrót. A háromszoros drótkerítést mi magunk építettük ki magunk köré.

Abban a táborban, nem tudnám megmondani, hányán voltunk, de ahogy mérték, vagy saccolták, voltunk vagy 40 000-en. Nagyon sok ember volt.

Ott voltunk olyan jó két hétig, három hétig, nem emlékszem pontosan, akkor onnan gyalog át Komáromba, egyenesen a pontonhídon át Észak-Komáromba egy régi várerőd udvarára. Ott voltunk szintén lágerban. Nem tudom meddig. Egy olyan jó hétig formán. Nem emlékszem már vissza ilyen nagy idő távlatából.

Ott volt katona, ott volt zsidó munkaszolgálatos, akkor voltak civilek is, akik az utcán mentek, mikor tereltek minket, megfogták és bevágták közénk a sorba. A létszám biztosan meglegyen, mert mindig számoltak bennünket. Onnan egy éjszaka kitereltek bennünket egy nyílt pályára, egy vasútvonal mellé, ott állt egy szerelvény, és akkor vagonokra negyvenesével beosztottak bennünket. Vagonba szálltunk, akkor aztán ránktolták, ránkdrótozták az ajtót, akkor kezdett derengeni előttünk, hogy mi vár ránk, hogy valószínű visznek bennünket. Közben az őrt kérdeztük, az meg mondta, hogy „davaj Szibir, Szibir!”. Ijesztgettek bennünket, hogy visznek Szibériába. Hát el voltunk keseredve, aztán láttuk, mert holdvilágos éjszaka volt, hogy a vagon sarkábanvan egy egyfenekű hordó, benne ivóvíz féle valami, hogy hosszabb útra vagyunk elkészítve. Na és akkor elindult velünk egy pár óra múlva a szerelvény, Vácon keresztül, Cegléden le Békéscsabának, és úgy Arad, Brassó, ki Fóceániba a nagy lágerbe. Ott kivagoníroztak bennünket. De bizony az az öt-hat nap borzasztó volt. Állandóan olyan zsúfoltan voltunk a vagonban, hogy ott feküdni nem lehetett. Csak egyformán, vagy mindenki egy oldalára feküdt. Hát 40-en voltunk egy kis közönséges MÁV marhavagonban. Amikor ugráltunk ki a vagonból, bizony sok ember összeesett, úgy segítettük egymást talpraállni.” (Tóth Imre)

A székesfehérvári fogolytáborba nemcsak a Sopronba rendelt és oda visszavonult híradós leventék, hanem egyéni útra tért, bujkáló leventék is bekerültek. így járt pl. Szűcs Imre is.

„Hajmáskért megkerülve Fehérvárnak hajtottak. Ott volt egy gyűjtőláger. A Szentgyörgy kórház, szanatórium, meg valamelyik tűzérlaktanya volt ott. Ez mind tele lett, alig telt el egy pár nap, dugig voltunk. Azt mondták, hogy olyan 80 ezer ember jött ott össze. Egy részét hozták, a másik részét meg már vagonírozták. Én a Lujza szanatórium területén a fenyőfák alatt aludtam. Meg volt mindenkinek mondva, hogy a századja hol áll, ott kellett aludni. Ha esett áztunk, ha nem esett az eső, akkor szerencsénk volt. Ez volt április 2-án, mikor fogságba estünk. Attól kezdve július 10-ig voltunk Fehérváron.

Dolgozni nem kellett, mert azon a koszton nagyon nem bírtunk volna dolgozni. Esetleg sorba állították a népet, ha valahova kellett a tégla. Voltak olyan romos épületek, akkor onnan kézről kézre adtuk a téglát. így fölépült vagy húsz kemence, ahol a kenyeret sütötték és vagy harminc-negyven katlan, ahol a levest főzték petró- leumos hordókban.

Itten elvoltunk egész július 10-éig. Akkor egy szép napon körülkapták azt a részt, ahol én voltam, mert volt olyan, mikor már annyira ki volt ürülve, hogy alig voltunk

79