Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
velünk. így alakult ki a fogolytábor, amelyben hat hétig szenvedtünk. Ide került a Brucknál fogságba került vásárhelyi leventék egy része is, akikkel sikerült összekerülni. Száz fő volt egy század. A mi századunk majdnem mind vásárhelyi levente volt. Eleinte rengeteg tétünk volt, de a sok fertőtlenítés és szőrtelenítés hatására megszűnt. Nagyon szűkösen kaptunk enni. Közben vége lett a háborúnak is. Mindig azt híresztelték, hooy megyünk haza. A hatodik héten kétezrével indultak csoportok, állítólag haza. Egy szép napon a mi századunk is sorra került. Kaptunk egy evőkanál barna kristálycukrot és egy fél kenyeret. Boldogan indultunk el. Akik még maradtak, azok kiabáltak, hogy mit üzennek haza. A boldogság nem sokáig tartott. Ahogy a kapun kiszámoltak bennünket ötösével, sűrű őrség vett körül bennünket. Majd, ahogy kiértünk a nemzetközi útra, tábla mutatta, hogy jobbra Budapest, balra Wien. Minket meg elfordítottak Wien felé. Egésznapos menetelés után Mosonmagyaróvárra értünk. Az út vége felé már sokan összeestek, nem volt tovább erejük. így jártam én is. Moson szélénél összeestem. Erre az őr jó nagyokat belém rúgott, majd egy sorozatot a fülem mellett a földbe eresztett. Majd ketten földobtak egy lovaskocsira. Ezeket a kocsikat út közben hajtották el, a kimerült foglyok szállítására. így értünk a magyaróvári laktanyába. Ott már asszonyok vártak bennünket jó krumplilevessel. Itt töltött éjszaka után indultunk Pozsony felé. Itt is történt néhány élmény. Ha jól emlékszem a falura, Oroszvárnak hívták. Közvetlen az út mellett jobbra volt valami kastély, annak magas kőkerítése. Azon belül sűrű park. A kapuja tárva nyitva. Láttam, hogy nem messzire előttem két fogoly a menet szélén gyorsan eldobja a cuccát és már belül is volt a kapun. Az őrök hozzáfogtak lövöldözni. A menekülők a sűrű parkban már nem látszottak. Majd a falun kívül letereltek bennünket az útról. Az őrség egy része elment keresni a szökevényeket. Nem tudtuk meg, hogy meglelték és agyonlőtték őket, vagy nem találták meg őket. Nem sok idő múlva hoztak a faluból két fiatalt, akiket rögtön kopaszra nyírattak és újra megvolt a létszám. Az eset után nagyon harapósak lettek az oroszok. Addig a falvakban megengedték az asszonyoknak, hogy itassanak bennünket. Utána már, ha látták, hogy vödrökkel közelednek, vagy kantákkal, már lövöldöztek. Mire az asszonyok elszaladtak, sokszor vizesedényeiket is eldobálva, melyekbe aztán belelövöldöztek az oroszok. Este felé értünk Pozsonyba, illetve csak a Dunához. Valami ok miatt pár napig nem mehettünk át a pontonhídon. Nem messze a Dunától egy füves területre letereltek bennünket. A századbeosztást megtartva egy téglalap alakú alakzatban voltunk. Meg volt jelölve, mettől meddig mozoghatunk. Körülöttünk az őrök. Volt az oroszoknak néhány huszonöt literes tejeskannájuk, amelyeket századról századra adtak és egy orosz őr kíséretében hordták a vizet a Dunából. Az orosz megunta, abbamaradt az egész. A mi századunkra nem is került sor. A szomjúság nagyon kínzott bennünket, hogy ki volt a kitalálója, azt nem tudom, csak valakik hozzáfogtak evőkanállal kutat ásni. Aki elfáradt, a másik felváltotta. Az eredmény: reggelre volt vizünk. Először csak ivásra, később egy kis mosdásra is jutott. Voltak közöttünk felvidéki szlovákok, ruszinok is. Az útról lejött hozzánk egy már demokratikus szlovák katona. A földijeivel elbeszélgetett. Az őrök nem bánták. Egyszercsak megindult, hogy mostmár elmegy. Kapaszkodott az út oldalán felfelé. Az őr rászólt, hogy: „sztoj”, de egyúttal már egy sorozatot utána is eresztett, mire az holtan gurult vissza. Egy néhány fogolyt odahívtak. A kocsiról adtak szerszámot és ott mindjárt el is temették. Ennyi volt az élet! Aztán áthajtottak bennünket a Dunán Pozsonyba. Ott raktak vagonba. Ez volt 1945. június 21-én, pünkösd másnapján, a háború vége után másfél hónappal! Útirány: Románia, majd Szovjetunió, kurszki fogolyláger. Onnan sok vásárhelyi 78
