Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
örömmel indultunk, pedig éhesek, porosak, fáradtak voltunk és mikor újra azt olvashattuk „Hegyeshalom” felsóhajtottunk, na újra itthon vagyunk. Itt még be lehetett menni a házakhoz valami élelmet és vizet kérni, de annyi ész nem volt, hogy adjanak valami civil ruhát és bujtassanak el addig míg csendesebb lesz a helyzet, mert bíztunk abban, hogy valóban adják a dokumentot és megj'ünk haza. De mikor Mosonma- gyaróvárott megláttuk a szögesdrótot, minden illúziónk eloszlott, de akkor már nem lehetett lelépni. Elosztályozták a népet, katonák, leventék ide, civilek oda és bizony „doma” helyett szépen bemasíroztunk a szögesdróttal körülvett táborba és ezen a napon, április 5-én megkezdődött életünk minden eddiginél nyomorúságosabb és gyötrelmesebb korszaka.” (Berta Imre) „A Lajta partján ástuk be magunkat egy kis erdőben, Bruck előtt. Itt határozta el a század, hogy nem megy tovább. Volt egy őrmesterünk, aki korábban partizán- kodott. Ő felvette a kapcsolatot az oroszokkal. Az oroszok azt mondták, ne menjünk tovább, hanem rejtőzzünk el az erdőben. Kb. 6—800 levente és 600 katona volt, mert a debreceni ellátóoszlop csatlakozott hozzánk. Április 3-án a Török testvérek és én lettünk az őrök. A németek belőttek minket. Alig tudtunk visszamenekülni az erdőbe. „Senki ne menjen, tüzet ne gyújtson!” ■— adták ki parancsba. Csöndben kell bevárni az oroszokat. Április 4-én hajnali 4 órakor őrségben voltam. Megérkezett az első orosz katona — egy szlovák gyerek, Nyikolájnak hívták. A parancsnokot kereste. Azt az utasítást hozta, hogy csöndbe vonuljunk azonnal a Lajta mentén visszafelé. Ekkor már találkoztunk több orosz katonával. Nagy volt a vigadalom ittak, ettek az emberek. Az oroszok azt mondták, mehetünk haza. Közben a társaság egy része kiszédelgett az erdő szélére. A németeknek több se kellett: aknavetővel elkezdték lőni a tábort. A zászlóalj összes lovát (kb. 90) kilőtték, sokan meghaltak, sokan megsebesültek. Azt tudom, hogy Rostás András és Rostás István itt haltak meg. Gyalog vonultunk tovább, akkor már kb. 1200—1500-an voltunk Egy lövegállásba hajtottak minket.” (Gy. Molnár Imre) „Egy erdőben voltunk április 4-én hajnalban. Volt egy ruszin őrmesterünk, abban bíztunk, az tudott oroszul. Na, ez a ruszin őrmester mondta hajnalban, hogy itt vannak az oroszok. Hát ugye ez munkásszázadnak volt álcázva, ez a levente század. Az orosz mondta, hogy dobáljanak el mindent, nehogy fegyvernek nézzék, és vonuljunk hátra. De még erre sor sem került, a világosban a németek valahogyan észrevették, hogy az erdőben majdnem több ezren voltunk szökött katonák stb. Elkezdték aknázni az erdőt. Azt sose felejtem el, egy nagy fa mögött feküdtem, hat hatalmas robbanás volt, kopogott a fa törzsén a repesz és fölgyulladt a fenyőerdő. A szakaszvezető mondja, hogy gyerünk innen fiúk, mert itt fogunk megsülni. Ahogy fölugrottam, hihetetlen volt, hogy egybe vagyok. Végigsimítottam magam, éreztem, hogy egyben vagyok, és szaladtunk hátrafelé. Nagyon sok levente beleszaladt ott a mocsárba. Hát annyi eszem már volt apám elmondásaiból is, hogy a tömegtől mindig a legtávolabb kell húzódni. Ha az akna sivalkodott, én már feküdtem lefele, hát nem is ért semmi baj. Hatan, egy Görbe Sándor nevű, a többinek nem tudom már a nevét, bekerültünk Lajtakápára. Ott jött egy orosz és kérdezte, hogy „kusáj”, hogy ettünk-e már. Persze hogy nem. Akkor hozott egy kenyeret, meg egy német csajka zsírt. Aki tudott evett. Aztán hozta a lapátokat, és megmutatta, hogy mit csináljunk. A Sztálin orgonának kellett állást ásni. Mutatta hogy tág-tág-tág, bo-bo-bo, azután gyeptéglával le kellett fedni. Mikor ez kész volt, azt mondta, hogy „davaj mamka”, mehettek haza. Mi meg buta fejjel mindenütt kerestük a többi leventéket, mert azok már ugye aki 69
