Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
élt, elhaladt. Sajnos utói is értük őket. Akkor egy orosz őrnagy fölállt egy hordó tetejire, és azt mondta — persze tolmács által — „ hogy ne szökjön meg senki se mert ők nem elnyomni jöttek bennünket, hanem felszabadítani. Ne szökjön meg senki, mert kapjuk a dokumentot. Hát sajnos Krematózba meg is kaptam utána jó idő múlva. Úgyhogy, ha nem hittünk volna nekik, nem így alakult volna a sorsunk. Bíztunk, hogy dokumentot kapunk, és becsaptak bennünket. Jöttünk visszafele Magyarországra, Mosonmagyaróvárra. Egyszer csak azt vettük észre, hogy körül vagyunk fogva. Hát én megtakarítottam majd ezer pengőt, mert nekem a kosztom megvolt, hát hova dugjam?Beledugtam a köpenyhajtókába, nem is vettem észre, hogy egy orosz ott áll a járdán, odajött hozzám, kimarkolta a pénzt. Ő se szólt egy szót se, én se mertem. Elvitte.” (Csűri György) „Egy rögtönzött reptéren tereltek össze bennünket, ami szántóföldön volt, körülbelül voltunk vagy kétezren. Egy orosz tiszt tartott beszédet, hogy vége a háborúnak, kapjuk a dokumentumot és mindenki mehet haza. Azért a dokumentumért Mosonmagyaróvárra kellett visszagyalogolni az előző útvonalon. Egy idős orosz katona jött velünk. Levél községben megálltunk inni. Az utcán voltak vedres kutak, soká került ránk a sor. Egy folkszbundista háznak a kapuja nyitva volt, a ház gazdája elmenekült. Ide mentünk be néhányan. A ház üres volt, a bútorok össze voltak hasogatva, a dunnák kihasigatva. Az istállóban egy tehén volt agyonlőve, egy hátsó combja levágva. Mondtam a srácoknak, szökjünk meg! Csak a kerítésen kellett volna átlépni. Voltak köztünk idős katonák, azt mondták elment az eszem, vége a háborúnak mehetünk haza. Aztán visszamentünk az utcára. Az idős orosz katona elkísért bennünket Mosonmagyaróvárra, hogy megkapjuk a dokumentumot. Az akkori rendőrlaktanyába mentünk, itt átadott bennünket az ottani parancsnoknak, aztán eltűnt.” (Szuromi József) „IV. hó 4-én reggel mikor kivirradt már az oroszok ott voltak és körülfogták az egységet. Utána indulást vezényeltek, vissza Magyarország felé. Amikor elindultunk nemsokára a németek a Lajta túlsó partjáról aknatűz alá vettek bennünket és géppuskáztak ránk. A sok fegyvertelen levente menekült, ahogy tudott visszafele. Amikor megszűnt az aknázás, utána az oroszok terelték össze a leventéket és fegyveres kíséret mellett Mosonmagyaróvárra a laktanyába hajtottak bennünket. Az aknatűzben sokan meghaltak, megsebesültek, de hogy hányán, azt nem tudom. A sebesültekből egy kocsival Mosonmagyaróvárra kísértek, de őket a laktanyába nem hozták be, kórházba irányították be őket. A sebesültek közt volt gyerekkori cimborám is, Nagy Ernő, akinek a könyökét törte el az aknaszilánk.” (Imre István) „Április 4-én reggel innen Győrbe kerültem kórházba, ahonnan május 12-én jöttem haza. Hát itt voltam előbb egy szovjet kórházban, illetve egy rögtönzött, tánciskolából létesített kórházban. Itt priccseken aludtunk, nem részesültünk semmi kezelésben, mert azt mondták a szovjetek, hogy még az ő sebesültjeiket sem tudják ellátni, nemhogy minket. Aztán én átkerültem a Szentháromság kórházba. Ott azonnal megoperáltak. Május 12-én jöttem haza Vásárhelyre. Aztán én még két évig jártam kötözésre a kórházba, mert a jobb karomat könyökízületben érte az aknaszilánk, ami csontosán derékszögben merevült. Hát utána jöttek a herce-hurcák, hogy miért mentem el? Felülvizsgálatra hívtak. Hát ugye azt tudtam, mondani, hogy most is csak el kellene 70
