Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
szaladgálnak géppisztollyal. Tőlünk olyan tíz méterre lehetett. Mindez április 4-én volt. Mindenkit tereltek kifele az erdőből. De akkorra a németek is elkezdtek aknázni. Úgy hullott, mint a záporeső. Rengetegen voltunk az erdőben: katonák, civilek. Nagy volt a jajgatás, sivalkodás. Mi is úgy szétszaladtunk, hogy csak ketten maradtunk. Kocsis Janival egymás kezét fogtuk és egyik fától a másik fának a tövibe húzódtunk, de még nagyon közel hullottak az aknák. Nagyon sokan meg is sebesültek közülünk és ott is maradtak.” (Lakatos Tóth István) „Ezen a napon már megkezdődött az ágyúzás. Az erdő fölött süvítettek a lövedékek, egyik oldalról a másikra. Bizony ilyen helyzetben önként adódott az ötlet, készítsünk bunkert. Mi egy bajtársammal, nevére nem emlékszem, ketten csináltunk magunknak. Kedden el is készült, belül avarral kibélelve. Délután elcsendesedett a harci zaj, az országúton is csend lett. Este kiosztották a vacsorát, adtak több kenyeret, a csajkába zsírt, még ekkor is osztottak pálinkát. A parancsnokunk kihirdette, mindenki feküdjön le, őrizze meg a nyugalmát, valószínű reggelre itt lesznek az oroszok. Úgy is lett, lefeküdtünk a bunkerba, és csodák csodája olyan jót aludtunk.” (Berta Imre) „1945 március végén hagytuk el az országot. Nezsider felől mentünk és húsvét napján érkeztünk a Bruck-királyhidai erdőkbe. Itt beástuk magunkat —- ki hogy — és vártuk, hogy majd jönnek az oroszok. Hát azok jöttek is 4-én. Negyedikén hajnalban, ekkor kerültünk fogságba. Ahogy utolértek bennünket, akkor mi hátra vonultunk az erdőből, ők meg vették fölfele a harcot a németekkel. Hát mink ott hátrahúzódtunk egész az erdő széléig és akkor aknáztak már, beállt a harc. A németek megaknáztak bennünket és én attól sebesültem meg.” (Nagy Ernő) „1945. március 25-e körül lehetett az idő, elindultunk Pusztasomorjáról. Az első megállásunk, Mosonszolnok volt. Ott a szabad ég alatt voltunk, tehát nem volt hely sehol, ahol aludjunk. Egy rakodóban háltunk meg, ott főztek a századnak. Volt még 2 ökrünk, levágták, F. Nagy Bálint, meg egy másik hentes. A belit kieresztették az úton. Nagyobb darabokba összevágták a húst, föltették a kocsira, és abból főztek. Nem tudnám megmondani, hogy milyen vonalon mentünk. Volt, mikor a téglagyárnál voltunk, volt, amikor csak egy elhagyatott épület volt. Rendszerint olyan helyen álltunk meg, ahol víz volt. Víz ugye szükséges volt a főzéshez, lovak itatásához, és hát víz nélkül nem is tudott lenni az ember. És így haladtunk nyugatnak. Már a németek, de még a magyarok sem, nem nagyon törődtek mivelünk, hogy mi lesz velünk. Akkor történt meg, hogy egyik napon, ahogy mentünk az ilyen dűlőútszerű- ségen, szántóföld volt mind a két felől. Jöttek az orosz vadászgépek egész alacsonyan, szétszaladtunk. Előtte már minden fegyvert a németek elszedtek. Hajdú Imre, az oktató kitört magából. Ledobta a sapkáját, és őneki még megvolt a pisztolya, és mellé lövöldözött a sapkájának, és azt mondta, hogy: „Eddig voltam akkora fasiszta, de most már leszek olyan kommunista.” És valaki elkiáltotta magát bent a szántáson, ahogy feküdt az árokban, búzában, hogy: „Már késő.” „Ki volt az? Ki volt az?” Persze nem jelentkezett senki. Egyébként is hallottam, hogy mikor hazajött fölakasztotta magát. Jobb is, mert azt mondta Nagy Imre is, ha hazajön, biztosan agyonlövik, mert az köttette ki őt is Mosonszentjánoson, nem tudom milyen csínytevésével, már nem emlékszem. Úgyhogy mikor leeresztették, el volt ájulva, úgy kellett föllocsolni. Persze erről nem mindent tudott a századparancsnok, Gerencsér József, aki lelkiismeretes ember volt. Egyébként is lelkész volt és azt meg is lehetett érezni. Mivelünk szolidaritást vállalt. 62
