Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

ból a másikba átmenni nem lehetett. Itt az öt táborban 70 ezer ember volt mint fogoly. Keserves élet volt leírni is borzasztó. Nekünk a padláson jutott egy kis hely. Tégla volt a mennyezet, de már megszoktuk a kemény fekvést. Naponta kétszer kaptunk enni, tea, egy nagy hordóban víz és egy ökölnyi gyümölcsíz fölforralva és kész. Tízen kaptunk egy tégla — kenyeret, egy ujjnyi jutott belőle. Délután csirkedara-leves, aztán vegyes volt; csutka vég, patkányszar és büdös olaj a tetején, de muszáj volt valamit enni. 75 kg voltam és augusztusra már mire hazaértem csak 34 kg lettem. Július utoljára már csak 2 ezer fogoly maradt, ebből nyolcszázan voltunk magyarok. Augusztus 26-án kezdték engedni hazafelé a népet. Reggeltől délutánig két-három száz ember századonként. Miránk másnap, 27-én került a sor. Délelőtt kikísértek bennünket a ligetbe, ott magyarok fogadtak. Kikérdeztek bennünket, kik-mik voltunk. Adtak papírt, 100 pengőt és egy marék szárított kenyeret (Sztálin keksz). Az állomásról Pestig jöttünk tehervonaton, nyitott kocsiban. Pestről már rendes kocsiba ültettek bennünket, így jutottunk haza 28-án.

Harmincegyen voltunk, de három Sopronban lemaradt. Egy közülük tudott szlovákul beszélni; nekik nagyobb szerencséjük lett, mert hamar hazaértek. A fogolyéletről egy regényt lehet írni, de ebből most ennyi is elég!” (Búzás László)

58