Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
töltésen az oroszok úgy hömpölyögtek keresztül, mint a hangyák. Egy fekete kocsi jött kifelé a faluból, hát a százados úr ült benne, így mi is elindultunk visszafelé. Tovább nem találkoztunk a vezérrel; csak mentünk, amerre tüzet nem láttunk, mert körös-körül amerre elláttunk, minden égett, mint a pokol. Az volt a parancs, hogy Sopronban a 48-as laktanyában jelentkezzünk. Húsvét szombatján reggel értünk Sopron város szélére. A város szélére, ahogy beértünk, díszfogadtatásban részesültünk. A légiaknák tömkelegé hullott a városra. Oláh Palival mentünk egymás mellett a város szélén. Mikor hullott az akna, ő elszaladt valahová; én bal oldalra egy téglagyári kubikba szaladtam. Utánam jött Gilinger Gyurka, így ketten voltunk, de a többiekről semmit sem tudtunk, nem is láttuk, hogy hova tűntek el. Majd délután találkoztunk a 48-as laktanyában. Hát elég messzire volt és szörnyűség volt az, amit láttunk. Romok és halottak! Ott találkoztunk este. Kimentünk. A Bécsi úton túl, a másik oldalán egy nagy szőlőtábla volt. Ott voltak földbe ásott kis kunyhók. Ott húzódtunk meg éjszakára. Rémes volt az éjszaka! A Bécsi utat állandóan bombázták és géppuskázták. A lovak nyerítése, emberi sikoly, gyerekek és asszonyok jajgatása; borzasztó éjszaka volt! Másnap reggel visszamentünk a laktanyába, ott már nagy volt a készülődés. Egy főhadnagy pisztollyal parancsolt, mindenki pakoljon a kocsira és irány Németország! Hát ez nekem nem tetszett az éjszakai hallomás után, de mit lehet tenni? Lenni vagy nem lenni? Az őrszobán egy törzsőrmester tartott telefonszolgálatot. Bementem hozzá érdeklődni, hogy mi a helyzet? Azt mondta, hogy még egy vonalunk van, ami él. Megkérdeztem tőle, hogy melyik az. Ez itt! Fogtam a kábel végét és elvágtam, — mondom neki, hogy jelentse a főhadnagynak, hogy megszűnt a telefonösszeköttetés ! Ő nagyot nézett, fogta magát és jelentette, hogy a bécsi utat lezárták az oroszok. A telefonösszeköttetés megszűnt, a főhadnagy eltette a pisztolyát és eltűnt, azóta se láttam.” Bánfalván egy pincében töltötték az éjszakát. Hajnalban ott voltak az oroszok. „Két orosz katonát láttunk; egy udvaron borotválkoztak, jó kedvük volt. Mellettük állt egy idős ember piros karszalaggal a karján. Ő beszélt velük, tolmácsolta, hogy magyar katonák: — Pasli domoj! — hát ennek nagyon örültünk és el is indultunk haza. Ballagtunk még csöndesen. Két napig a szántóföldön aludtunk, a szalmakazalban. Mire felébredtünk látjuk, hogy egy csomó népet kísérnek az oroszok. Hát od- értek a szalmakazalhoz és besorakoztattak minket is. Dokumentumosztás; haza. Székesfehérvárig kísértek, de kaja nincs. Kétezer ember a repülőtér melletti nagy gyöpön! Ez a kétezer ember nagyon vegyes társaság volt. Zsidók, románok, szlovákok, lengyelek és magyarok. Itt kb. 1 hétig voltunk, a gyöpön aludtunk mint a marhák. Nagyon lapos terület volt, vizes, csicsogott alattunk, de sötétedéskor feküdni kellett, mert lőttek a fejünk fölött. Napi egyszer kaptunk valami zagyvalék levest. Víz az úgy volt, hogy bicskával szurkáltunk egy lyukat. A talajvíz már kétujjnyira ott volt, letisztult és azt ittunk, de csak nagyon keveset. Nem volt mire inni. Volt egy kanális, folyóvíz volt benne, de nem engedtek oda; a német katonák hullája még benne volt. Innen bekísértek bennünket egy országút melletti laktanyába. Tűzérlaktanya volt valamikor, de most csak romhalmaz. Itt eltöltöttünk egy pár hetet, majd elkísértek a Szentgyörgy Kórházba. Ez hatalmas területen feküdt. Itt már kész fogolytábor volt; a kerítésen kívül drótkerítés volt, körül toronyőrség volt és villanykivilágítás teljesen körül. A szökés lehetetlen volt. Öt táborrészre volt osztva a nagy terület. Egyik tábor57
