Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

jelentkezzünk, ott ellátnak embert, állatot élelemmel, szállással. így értünk Budapestre április 23-án, szombati napon. Az óbudai téglagyár udvarán táboroztunk le. Majd hétfőn reggel parancsnokunk jelentkezett a budai katonai körzetparancsnokságán, Papp-Kökényesdi alezredesnél. Elhelyeztek bennünket a Hidegkúti úton a volt Bolyai János Honvéd Műszaki Akadémia épületében. Ettől kezdve mindannyiónkát elláttak magyar—orosz nyelvű igazolvánnyal. Részben a budai vár kiürítésén vettünk részt lófogatokkal. Részben Bicske és Biatorbágy környékén volt nyilasokkal törették le az elmaradt kukoricát, azt hordtuk fel Budára, a lakosság megsegítése céljából. Május 17-én szereltünk le és 18-án tértünk haza Vásárhelyre.” (Vörös Lajos)

„Az első állomásunk volt Szil község. Itt volt a Rábavéderő parancsnokság székhelye. Innen kellett, illetve ide kellett telefonösszeköttetést létesíteni Szany és Páli község vonalán húzódó frontvonallal. Nagyon rövid ideig voltunk ott, nagyon gyorsan kellett visszavonulni. Következő állomásunk Beled község volt. Itt telefonközpontos voltam Palotás Mihály bajtársammal. De csak egy napig voltunk ott, mert több vonal kiépítése után nekünk is ki kellett mennünk vonalépítésre. Mire visszaértünk, már tovább kellett mennünk. A következő állomásunk Csapod község volt. Itt is rövid ideig maradtunk. Innen mentünk Sopronba. Március utolsó napjaiban érkeztünk oda. Ezeket az utakat kerékpáron és gyalog tettük meg. Sopronba érkezésünkkor nagy légitámadás volt. Több halott és sebesült volt, de vásárhelyire nem emlékszem. Az egységünket éjszakára kivitték a szőlőkbe, de engem és Palotás Mihályt beosztottak sebesültszállításra. Utána az éjszakát a 48-as laktanya pincéjében töltöttük. Március 31-én este érkeztek a szovjet katonák a 48-as laktanyába. Mi ott sokan voltunk már, az egységektől szétszóródott katonák és leventék. Mi sem találtuk már meg az egységünket. Akkor este szabadon engedtek bennünket. Másnap, április 1-én Hidegség és Sarród községbe, illetve Kisfaludon gyűjtőtáborba kerültünk. Itt elláttak bennünket öt napi élelemmel és útnak indítottak gyalog Székesfehérvárra. Onnan 1945. június 29-én érkeztem haza.” (Fehér Ernő)

„Mosonszentpéterről egy német katonasofőr vitt el bennünket Szil faluba. Útközben már repülőtámadás ért bennünket, de sikerült megérkeznünk. Ott Temek Gyula vezérőrnagynál kellett jelentkezni. Hát én voltam, aki voltam, kezet is fogott velem, de nem tegezett le. Ő volt a Rába véderő főparancsnoka. Utána egy jó óra múlva hívatott, kiadta a parancsot: 6 emberrel induljak Páliba. Megadta a százados nevét. Térképen megmutatta, hogy hol van, hogy hány kilométer. Még iránytűje is volt, csak nekünk nem, így aztán elindultunk egy kétlovas kocsival, melyen a kábelek sokasága volt, mert 8—9 km volt az út.

Sokára értünk oda, már sötét volt. Egy századost kellett keresni, meg is találtuk. Neki kellett a telefont beszerelni, ez meg is történt. Utána vissza, éjfélkor értünk vissza. Másnap már tovább mentünk, hogy Szanyra vagy Csapodra, nem is emlékszem rá, nem is törődtünk vele. Mindig azt figyeltük, hogy tudnánk lelépni, de rizikó volt. Sok volt a német, meg a nyilas, még csendőr is; félni kellett. Este a faluban egy vendéglő konyhahelyiségében szállásoltunk. Én és Oláh Pali egy biliárdasztalon aludtunk.

Reggel hat emberrel Rábakecelre indultunk. Dél felé értünk oda, de borzalmas aknatűzzel fogadtak bennünket. Nem tudtuk, hogy most mi lesz, egyszer csak megszűnt. A faluból aknáztak a Rába-töltésre. Ekkor elindultunk befelé. Egy iskolához kellett menni a templommal szemben. Sikerült bejutni, de mire a pincébe értünk, újra aknatűz volt az egész falu. Még a dudvacsomók is égtek, szörnyű látvány volt. Beszereltem a készüléket, akkorára az oroszok szétaknázták a vezetéket. A Rába56