Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
töttük el. A faluban több alakulat volt. Parancsot kaptunk, hogy menjünk Németországba, de mindegyik alakulat megtagadta a parancsot. Itt estünk fogságba húsvét másnapján. A faluban volt egy hídoszlop alakulat. A szovjet parancsnok oda osztott be bennünket, hogy vigyük a szerelvényt Győrbe. Halászin keresztül kellett mennünk. Itt a község főterén egy szovjet tábornok meglátott bennünket, meg kellett állnunk. Azt mondta, neki ilyen felszerelés kell és visszafordított bennünket Ausztria felé. Kaptunk kísérőket. Hainburgnál egy reggel ismét megjelent a tábornok. Közölte, mégsem kell a felszerelésünk, mert az övé is megérkezett. Menetlevelet kaptunk tőle, Budapestig. így elindultunk hazafelé Moson—Győr—Komárom útvonalon Budára. Ez április közepe, vége közt lehetett. Parancsnokunk Kiss főhadnagy győri tanító volt. Egy teljes felszerelésű hídoszlopot hoztunk haza. Budán a parancsnokunk bement az új HM-be. A Budai Körzeti Parancsnoksághoz osztottak be minket, a parancsnokunk Papp-Kökényesdi alezredes volt. Az Olasz fasorban volt egy laktanya, oda szállásoltak el bennünket. 1945. május 14-én szereltünk le s jöttünk haza. Velem voltak: Olasz Imre, Csende István, Csende Imre, Lénárt László, Dávidházi Sándor, Kurusa György, Vörös László.” (Bíró Lajos) „1945 február—március hónapban híradós kiképzésen egy század létszámot képeztek ki, német oktatókkal, tolmács által. Március 26-án Mosonmagyaróvárra irányítottak két szakaszt egy hadapród őrmesterrel. Útközben egy katonai raktárban, Krisztina majorban új felszerelést vételeztünk. Mosonmagyaróváron közölték velünk, hogy a 6. harcsáv páncélelhárítóknál kell jelentkeznünk Dunaszerdahelyen. (Ma: Dunajská Streda, Csehszlovákia) Útnak indultunk Dunakilitin keresztül Doborga- szigetre. Ott állomásozott a 131. hadihídoszlop, majd ők átszállítanak bennünket a Dunán. Parancsnokunk Tóth Sándor főhadnagy, civilben tanító volt Győrben. Kért bennünket, hogy ne menjünk sehova. Ők is itt várják be az orosz csapatokat. Németországba nem akarnak kimenni, úgyis elbukott már ez a háború. Emberei zömmel Szeged környéki öreg katonák voltak. A mi parancsnokunk, a hadapród őrmester nem akart ott maradni. Azt mondta, őt főbe lövik, ha nem megyünk tovább. Mi a hídoszlop parancsnokára hallgatva úgy döntöttünk, hogy ott maradunk. Végül a hadapród őrmester is ott maradt velünk. Másnap már bezárult a gyűrű körülöttünk. Április elsején, húsvétkor hajnali három órakor odaértek a szovjet előőrsök. Közölték velünk, hogy ne széledjünk szét, maradjunk együtt. Majd jön az ő parancsnokuk is. A házigazda, akinek az udvarán táboroztunk, az első világháborúban orosz hadifogoly volt, jól beszélt oroszul. Ő lett a tolmács. Reggel 7 óra tájban jöttek is szovjet tisztek. A hídoszlop parancsnokával megbeszélték, hogy Rajkánál letesszük a hidat, hogy át tudjanak kelni a Dunán. Ha teljesítjük kérésüket, saját járműveiken szállítanak vissza bennünket Budapestre, az újonnan megalakult demokratikus magyar katonai parancsnokságra, a budai várba. Ha nem megyünk velük, akkor a győri gyűjtőtáborba kísérnek bennünket. Egyhangúlag elfogadtuk ajánlatukat. Elláttak bennünket élelemmel, itallal. Elindultunk 112 fő 156 lóval Rajka felé, több napos mozgó harcban. Végül Rajkánál nem kellett hidat verni. Osztrák területen Hainburgnál álltunk meg az erdőben. A szovjetek közölték, hogy Pozsony fölött kell hidat vernünk, de majd csak az éjszaka lesz rá lehetőség, mert a túlsó partról a németek erős tüzérségi tűz alatt tart- ják a területet. Egész nap és éjjel az erdőben voltunk. Majd éjfél után csendesedett az ágyúzás. A Dunán előrenyomuló szovjet hajók ágyútüze és a Csehszlovákia területén előnyomuló szovjet hadsereg hátrálásra kényszerítette a németeket. Reggelre odaértek a gépesített szovjet hidászok. Részünkre adtak igazolást, hogy résztvettünk az előnyomulásban, visszairányítottak Budapestre. Az útba eső szovjet parancsnokságon 55
