Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

megmelegítették addig, amíg el nem fogyott. Utoljára, ahogy mentünk ki a kerítés mellett, kiöntöztük, mikor a hó elolvadt, a borsó kimaradt. Bizony itt is nagyon sok keserves emlék maradt meg bennem, de az idő már elhomályosítja őket.

Arra azért nagyon emlékszem, mikor március 7-én a Liberátorok a hegyeshalmi vasútállomást szétbombázták. Egy szalmakazal mellett néztük végig az egész pusztítást. Utána aztán menni kellett oda dolgozni. Hát az a látvány, ami ott fogadott, még ma is borzadva gondolok rá. Naponta oda jártunk. A németek sürgették, mert az utánpótlási vonaluk ment tönkre.” (Berta Imre)

„Komáromból elindultunk Győr felé, a főúton mentünk. Nagyon fútta, hordta a szél a havat. Több helyen beszállásoltunk faluba. Nem emlékszem a faluknak a nevére, nem is jegyeztem meg.

Egy major helyiségben álltunk meg egyik este. Virradóra ott voltak magyar katonák, német katonák, magyar tankok, német tankok. Az egyik asszony, aki ott lakott, sírva panaszkodott: képzeljétek el, a németek levágták a legnagyobb disznómat! És nem is a hízót! Legalább hízót vágtak volna, hanem az anyakocát. 11 malacot fordítottak ki belőle! Mért nem kértek, hát odaadtunk volna inkább 2 hízót nekik, minthogy az anyakocát tönkretették.

Hát úgy voltak a németek is vele, hogy biztosan ez a legnagyobb, hát ebből több jut. Ott szereztem egy tehenet is. Mert már ott a majorban igen kevesen voltak, elmenekültek. Rengeteg jószág volt ott. Egy gyönyörű szép pirostarka tehenet megfogtam, utánakötöttem a kocsinak. Sokfele kószált tehén, birka őrizetlenül. Tehát rá lehetett fogni, hogy találtuk. Ezért voltam nyugodt.

Megtörtént az hogy Láda Jancsi — ahogy hajtottuk a kocsikat a birkák között, — megfogott egy olyan 20 kilós birkát, feltette a kocsira. Gyorsan rátette a pokrócot, aztán elhoztuk. Még mondtam neki, vigyázz, mert itt tele vannak SS-sel, meg magyar katonákkal, tábori csendőrökkel. Nehogy meglássák, hogy a birka ott van! De a szerencsétlen bárány nem szólt egy szót sem. Az egyik háznál megfőztük, és akkor a századnak a beosztott tiszthelyettesei is ettek a húsból, azaz hogy elfogyott. Bürbauer szakaszvezető kissé berúgott, ugyanis volt ott egy kis bor is, került elő a faluból az is. Sírva panaszkodott, hogy ő nagyon fél, hogy nem tud elszámolni az élelemmel, mert mindég lopnak a gyerekek. Könyörög, hogy inkább kérjenek, de ne lopjanak. Én ki is használtam ezt. Mondom neki: „Szakaszvezető úr, én most nagyon éhes vagyok!” Mindjárt adott egy sonkát. Mert ugye voltak nekünk hordóban fél disznók, már olyan 80—90 kilósak lesózva. Ennek a konyhánk a húsát főzésre, a szalonnát pedig enni osztotta széjjel a századnak. így aztán másnap bizony nekünk volt egy nagy sonkánk négyünknek, csak a kenyér kellett hozzá. Azt meg egy kicsit kaptunk mindig, mint említettem, és így volt kosztunk. Ilyenek történtek, meg hasonlók. Mindig föltaláltam magam. Akkor már, mint említettem, volt tehén is meg tej is. Majd megérkeztünk Mosonmagyaróvárra. Ez szilveszter estéjén volt, 1944. december 31-én. Január elsején indultunk el, Mosonszentjá- nosra.

Mosonszentpétert és Mosonszentjánost egy vasútvágány választja el egymástól. Ott lettünk elszállásolva. A század hogyan lett elszállásolva azt nem tudom, de mi kocsisok az egyik sváb gazdánál. Nem volt ott már férfi egy sem. Volt egy férjezett lánya az idős asszonynak, egy hajadon lánya, és volt egy szolgáló. Ez egy nagy ház volt, léig ment a kertje egészen a másik utcáig. A másik utcában folytatólag pedig a pajta volt, meg az istálló, — lóistálló, tehénistálló. De ló már nem volt ott. Kettő volt ugyan neki, de az már fönn volt a felső udvarban. Akkor az üres istállóban el tudtuk a 7 lovat helyezni. Igen kevés zabot, meg szénát kaptunk, így a háziasszony43