Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
V. Dokumentumok
szabadulást. Ilyen munkatáborok vannak Ausztriában, Csehországban, Tirolban és Karinthiában, de Bajorország és Szászország több részén is. Ma már nem a németek és nem a Szálasi-féle „megbízható” őrök vigyáznak rájuk (az utóbbiak kiváltképpen rosszindulatúak voltak), hanem a győztes szövetségesek katonai alakulatai, akik most kezdték átadni a magyar fiúkkal telített munkatáborokat a demokratikus és szocialista Magyarország küldötteinek. A honvédelmi minisztérium már megtette a lépéseket a leventék, úgyszintén a katonai középiskolások hazahozatalára. (Alföldi Újság, 1945. 7. 12. 2.) 3 VÁSÁRHELYTŐL — VÁSÁRHELYIG Egy levente ifjú beszél az elhurcolás szomorú élményeiről Egy most hazatért leventével beszélgettem az elmúlt napokban. Egy esztendőn át volt távol, hiszen tavaly ilyenkor hurcolták el őket. Az Andrássy utcán át vonult ki a városból a szomorú menet. Kétségbeesett anyák, tehetetlen jó magyarok nézték az eltávozást és könnyek között vettek búcsút Hódemzővásárhely ifjúságától, amely a szenvedésbe ment, a pusztulás felé és nem lehet rajtuk segíteni, mert uralmon volt az erőszak. Ki tudja-e valaha toll fejezni azt, amit ezek a gyermekek elszenvedtek? Ennek a leventének az ajka képtelen rá. Amikor az egy évvel ezelőtti időkre emlékezik, szaggatott szavak törnek fel belőle s a kusza mondatokból felrémlik az elhurcolás minden borzalma. Szavai vádak. Vádak és egyben ítéletek. Elsősorban azok ellen a leventeoktatók ellen, akik a fasiszta és Szálasi-propagandára elhurcolták őket. Akik arra lettek volna hivatva, hogy vigyázzanak az ifjak egészségére, hogy felügyeljenek testi épségükre, e helyett végrehajtóivá váltak egy aljas merényletnek és a gondjaikra bízottakat a legnagyobb nélkülözésbe kergették és kitették őket a pusztulásnak. Az elhurcoltaknak háromnapi élelemmel kellett volna jelentkezniök. De senki se kérdezte, hogy van-e csak egyszeri étkezésre elegendő élelmük is. Ki kérdezte, hogy van-e ruhájuk, takarójuk? Lábbelit adtak-e nekik a hosszú útra? Nem, nem. Senki sem akadt, aki a legelemibb kötelességét is teljesítette volna velük szemben. Csak egy volt a fontos: a húzódozókat megfenyegetni és mielőbb útbaindítani őket. A túlatiszai részre mentek és a feltételezett három napi élelemmel öt napon át kellett erdőt irtaniuk. Öt napon át végezték látástól vakulásig a nehéz munkát, azután étlen- szomjan, erőltetett menetben gyalogoltak vagy harminc kilométert. Ekkor, csak ekkor adtak nekik ennivalót, egy kanál, inkább hideg, mint meleg moslékhoz hasonló levest. Elszállásolásuk is rossz volt. Marhaistállókban éjszakáztak és átázott ruháikban aludtak. Sehol sem adtak nekik pihenőt, továbbhajszolták őket. Ugyanakkor az oktatók nemcsak a saját bőrükről, hanem a holmijaikról, összerabolt értékeikről is gondoskodtak. Ezeknek jutott kocsi meg autó. Még hitvány, rossz padokat is vittek magukkal, ezeknek is volt hely, de a mezítlábas leventét nem engedték fel (sic!) A Dunántúlon vasútépítésre használták a leventéket akkor, amikor a háború a legvadabban dúlt és a közlekedési útvonalakat állandóan támadták a győzelemre törő seregek repülői. (...) Amíg volt tiszta fehérneműjük, addig megvoltak valahogy 258
