Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

V. Dokumentumok

a ruhafélével, de mert ruhamosásra nem nyílt alkalom, később már egyik szennyest a másikkal váltották, a végén pedig valósággal lerohadt róluk az alsóruha.

Vasárnapi pihenőjüket a nagyurak szórakozási vágya nyelte el. Agárkutya, kopó, vizsla hiányában a leventéket fogták be hajtóknak a vadászatokon.”

(...) A nevelés a Dunántúlon is abban a szellemben folytatódott, amit itthon abbahagytak. Az elcsigázott és kihasznált, szüleiktől elszakított gyermekeknek a „haza áldozatos szeretetéről” beszéltek. Háborúra uszították őket, önként jelentkezésről prédikáltak és belekényszerítették őket a legbarbárabb német katonai alakulatba, a Hunyadi páncélosokhoz (sic!). Ennek az alakulatnak csak a neve volt magyar, tulajdonképpen az SS tagozatát képezte.

Német egyenruhába bújtatták őket és német szellem, német vezetés nyomta rá bélyegét (sic!).

Fagyott lábakkal kellett hó- és jégtakarítást végezniük, hogy a német barbárok gyorsabban visszavonulhassanak. Oktatóik ez ellen egyetlen szóval sem tiltakoztak. Igaz, hogy ők rendes ruhában voltak, jól voltak táplálva és óránként vagy kétórán- ként váltották egymást. De a félig meztelen gyermekek számára nem volt váltás.

Természetes, számtalan levente került kórházba tüdőgyulladással, mellhártya- gyulladással, kiütéses tífusszal. (Vásárhely Népe, 1945. szept. 28. 1.)

259