Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

haldokolni. Mi azért nem haldokoltunk, csak rettentően fáztunk. Miért kellett ennek a parazsas történetnek bekövetkeznie? Másik vagonokban biztosan valamivel köny- nyebben viselik az út fáradalmait, mert legalább ennyire nem fáznak. Vitt a szerelvény tovább, tovább, az ismeretlen terület felé. Reményem csak egy volt, ennél jobb sorsunk lehet. Már szinte minden mindegy állapotába kerültem társaimmal. Alig volt annyi lelkierőm, hogy vigasztaljam őket. De engem ki vigasztalt, senki sem. Itt tapasztaltam meg legjobban, mit ér, ha az embernek van egy fundamentuma, erőssége. Ez az erősség pedig az addigi élete folyása gyerekkortól kezdődően. Hála legyen Istennek, hogy nekem hívő szüleim lehettek. Nagyon sok hasznos ismeretet szereztem Jézus életéből, tanításaiból.

Szerelvényünk egyszer csak véglegesen megállt. Rettentő hidegben, mert a vagonajtónk megnyitásával csak úgy áramlott befelé a még dermesztőbb hideg. Ahogy első pillantásra kinéztem, csak egy végtelen, fehér vakságot láttam. Nem is tudtam felfogni, köd vagy hó van előttem. A serény vezényszavakra sorban nyitották a vagonokat, és kellett volna leszállni. Ott álltak a katonaőrök előttünk és noszogattak, hogy ugorjunk már le. Az elevenebbjei hamarabb leugráltak, de mi, akik középen dideregtünk 19 nap óta, mi csak próbálkoztunk megdermedt testünkkel nem mertünk ugrani. Tétovázásunkat erőteljes megmarkolás váltotta fel és ruhánknál fogva lerángattak a vagon platójáról. A fagyos havon elterültünk mint egy rongycsomó.

Nem sokáig fekhettünk, mert a vagonból, amikor a századik ember is leszállt az őrök segítségével, akkor újra talpra kellett állni és sorakozni. Az első élményem az volt, hogy a hó talpam alatt nem süpped be, olyan mint a jégpáncél. Csak a síkos tetején lehet csoszogni. Ahogy körbenézek égő szemeimmel, mert ugye a sötét, hosszú utazás megviselte a látásomat és alig akart hozzászokni a vakító, fehér fényességhez. Látom, hogy rajtunk kívül semmi mozgó lény, semmi lakott terület nem látszik. Mindenfelé hó és hó, ameddig a szemem ellát. Út nincs, csak megyünk a hó tetején, hosszú fekete sorokban.

Nagy Sanyi, ahogy a vagonból lerántották, attól a perctől nem tudott járni. Kétféléi segítettük. Alig tudott lépni. Szenvedett a két lábára nagyon. Nem fagyott-e már meg, és kisebesedett-e?

Nem tudtam, csak később, valóban meg volt fagyva mindkét lábafején az ujja és a sarka. így vonszoltuk magunkat, amíg egyszer csak előttünk bizonytalan távolságban füstölő kéményeket láttam. Barakkot, házat nem. Teljesen le voltak fedve hóval. Csak a barakk lejárata előtt volt eldobálva a hó és kétfelé eldobálva kocka alakban. Középen hólépcső vezetett le az ajtó elé. Sorban felfedeztem szemmel, sok barakk van itt, csak nem látszanak a hótól. Csak a kémény az egyedüli áruló jel. Rettentően nézhettünk ki kívülálló szemében. Én is csak másik társaimon keresztül ítéltem meg magamat. 1946. január 13-a volt amikor megérkeztünk az első és oly nagyon csodálatos helyre, egy meleg, fűtött barakkba.

202