Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
akik csak dolog nélkül, munka nélkül képzelik el az életet. Szomorúan kémleltem az arcukat és viselkedésüket vizsgáltam. Tanulmányoztam minden mozzanatukat és kérdeztem magamtól, miért lehetnek ilyen különlegesek, annyira eltérőek a normális embertől, viselkedésétől. Mi készteti, mi hajtja a bensőjükben, hogy ilyen legyen emberarcúk? Mert mégiscsak embernek születtek valamikor és anyától. Sajnos az emberiesség nyomait eddig nem fedeztem fel bennük. Talán két, vagy három napja indultunk el, de emlékszem, mindjárt Harkov után, az egyik nappali ellenőrzés alatt a katonaőrök felfedezték, hogy a kályha alatt van egy kis lyuk. Valószínű, sőt biztos is volt az, a parázs égette ki. Mert ugye ezek a blot- nojok mindig piszkálták napközben a tüzet, hogy jobban égjen és kikapartak az élő parázsból is a pernye között. Lényeg az, hogy csak úgy történhetett meg, hogy lyuk keletkezzen. Mi hárman magyarok is láttuk volna, ha másképp keletkezik. Mindegy. Az őrök egykettőre kilökték a kályhát az ajtón. Csak néztük ámulva, mi lesz most? Ahogy kinéztünk a nyitott ajtón, dermesztő telet láttak szemeink. Ha ezután nem fűtünk, megfagyunk! Ezzel nem törődtek? Hát nem törődtek! Ki kellett a salakot, a pernyét takarítani a középről. Megszűnt a fűtés addig, amíg meg nem érkeztünk. A lyuk olyan kicsi lehetett, hogy alig látszott, de a padló tetején a megpörkölt rész jól látható volt. Gondolhatták ezek az őrök, talán így akarunk mesterségesen egy nagyobb lyukat csinálni, amelyiken sorban kiengedjük magunkat. Őrült elképzelésük szerintem lehetetlen. A napi néhány darab suhari (száraz kenyér) az egy marék sós hal, meg a jeges víz nem vígasztalt meg bennünket. Gyorsan belehelte a száz ember a vagon belsejét, és szépen lassan a vagon belseje olyan lett, mint a mélyhűtő belseje leengedés előtt. A leheletünk ráfagyott a vagon belsejére, és vastagodott, szépen hízott újnyi vastagra. Eddig sem nagyon feküdtem le, hiszen a padlózat igen hideg volt, inkább álltam és hogy csökkentsem lábaimon testem terhét, vállammal nekitámaszkodtam az ajtónak. Éjjel teljes sötétség volt, nappal némi világosság szűrődött be a deszka ablakban. Igen ám, de december volt és ott, amerre járhattunk rövidebbek lehettek a nappalok. Egykettőre ránkborult a sötétség és a kegyetlen hideg állandósulása. Ma már nem lehet azt érzékeltetni, milyen érzéseink voltak. Egyszóval kifejezve az egészet, talán a kegyetlen, szörnyű szó illene ezekre a hetekre leginkább. Nem is volt hangoskodás, verekedés. Elcsitult mindenki és a ruha vackába belehúzódott. Nagy Sanyinak váltig mondtam: mozogj, mozogj, mert megfagysz. Lépkedj ide-oda, de ne hagyd el magadat. Ki kell bírni, majd csak vége lesz. Szabó Pisti meg mindig kesergett, hogy itt halunk meg. Volt egy régi katonasapkája, a szélét lehúzta a führe, mert az is meg mindenütt fázott, ahol csak éreztük, de legjobban az a testrészünk, ami érintkezett a vagonnal. Tehát a lábunk. Ez volt a legnagyobb veszélyben. Amióta a kályhát kidobták, egyszer sem feküdtem le, állandóan csak álltam és táncoltam, lépkedtem. Annyira el voltam már fáradva, hogy guggolva összehúztam magäm. A fiúkkal egymást melegítettük. Azon vettük észre, amikor szunyókálásunkból felébredtünk, hogy a vagon dermesztő oldalához odafagyott a vállunk, vagy a hátunk, amivel odaértünk. Kívül nagyon hideg lehetett. Továbbra sem tudtuk, milyen irányba megyünk. Amikor valahol várakozott a szerelvény, a külső hangokból próbáltak tájékozódni a blotnojok. Ők mondták először ki, hogy valószínű észak felé tartunk. De persze ők sem tudták, csak találgatták. Volt olyan nap, hogy csak ellenőrzés volt, meg kosztbeadás. Már a WC-t se nagyon használtuk. Keveset ettünk, nem szaporodott bennünk a táplálék. Egész napot is álltunk valahol, egy pályaudvar külső vágányán. Ez volt a tetőzés érzéseinkben, mert nem haladtunk, így tovább tart a vagonban a fogságunk. Ennél már bármilyen élet csak jobb lehet. Ennél rosszabb csak szenvedésben 201
