Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

szinte ügyeletet tartottunk az ablak előtt. Mondanom sem kell, igazságosan falatokra széttördeltük a nagy szelet kenyeret és elfogyasztottuk. Éhes gyomrunknak igen-igen jólesett. Ez a jelenet még ott voltunk, néhányszor megismétlődött. Azt hiszem, aki még él közülünk, ezt a jelenetet elevenen őrzi a szívében.

De a lelemény nem merült ki csupán ezzel. Gondolhatták ezek a nagyon rendes együttérző emberek, hogy dohányosaink mennyire szenvedhetnek dohány nélkül. Kitalálták, hogy a csikktartó tartalmát, sok apró cigarettát, sok egész cigarettával együtt ledobták oda az ablakunk elé. Az egész cigaretta vége éppen csak, hogy meg volt gyújtva és nyomban elnyomták. Lehet, hogy azért csinálták így az egész cigarettával, nehogy lebukjanak.

Az ablak előtti ügyeletünk közben fedeztük fel azt is, hogy az ablakkal szemben lévő szomszéd ház lépcsőházából figyelnek bennünket, javarészt asszonyok. Láttuk, törölgetik szemüket, amikor ott álltunk kopasz fejünkkel az ablak előtt, amennyien csak odefértünk. Biztos sajnálhattak bennünket, de mit tehettek értünk többet. Semmit. Nekünk ez is jólesett, hogy együtt éreztek velünk és az otthonmaradt családot, hozzátartozóinkat láttuk bennük.

Az éjjeli kihallgatások lassan ritkábban ismétlődtek meg, ahogy telt az idő. Mióta ideérkeztem Pistivel, már a második hét közepén túljutottunk. Úgy emlékszem augusztus 15-én érkeztünk. A szabadonengedésben bíztunk inkább, mint a továbbhurcolásunkban. Arra nem is mertünk gondolni, hogy nem így lesz. Eljött augusztus 28-a. Reggel a szokásos mozgatások, reggeli előtt a parázs kivitele (parázs = ez éjszakára bent a helyiségünkben lévő kb. 50—60 literes félhordó, ami a szükségleteink elvégzésére volt az ajtónál belülről elhelyezve) a sorrendben következő ténykedés. Tehát semmi nem sejtette azon a napon ért meglepetésünket. Déltájban jön a kulcsár, az őrünk, nyitja az ajtónkat és egyszerre többünket név szerint szólít kimenni.

Felvezettek a kihallgatást tartó szoba mellé, egy nagyobb helyiségbe, ahol nem volt más, csak egy széles nagy asztal. Mögötte három beretvált fejű, magasabb fokozatú katonatiszt. Mellettük állt a civil tolmács, aki eddig is ezt a szerepet végezte. Más helyiségből is hívtak be fiúkat. így felállva egy sorban elég nagy csoportot alakítottunk ki. Amikor beléptünk, úgy tűnt, valamilyen ünnepélyes alkalom kezdődik. Amikor elrendeződtünk, rendesen felálltunk, akkor a három tiszt felállt és a tolmács elkezdett beszélni. Tudtunkra adta, hogy a szovjet állam hadbíró-tanácsa előtt állunk és most meg fogjuk tudni a jegyzőkönyvek által összeállított bűnlajstromot és ennek következményét. Elmondta azt is, hogy a kiképzésünket háborús bűnnek nyilvánítják és ezért a 19—58—8—9-es paragrafusok alapján a következő ítéleteket hozták.

Az egyik tiszt olvassa sorban a neveket és hozzá az éveket. Mikor rám került a sor, nem hiszek a fülemnek. Nevem és 15 év javító-nevelő munkatábor. Nekem még némi magyarázatként hozzáfűzte, hogy a +5 évet azért kellett hozzáadni, mert bebizonyosodott, hogy hazatérésem után aktívan hozzákezdtem a szervezkedéshez. Ez a valójában megtörtént „szervezkedés” abból állt, hogy egy magyarbánhegyesi Kaczúr István szüleinek nyílt postai lapot küldtem azzal az értesítéssel, hogy a fiuk él, egészséges és útban van hazafelé. Semmi több, csak név és a cím! Kint Ausztriában nekem mondta Kaczúr, hogy arra megkérne, írjak idős szüleinek, nyugtassam meg őket, ne aggódjanak miatta, jön hazafelé. Régen nem tudnak már egymásról a szüleivel. Tehát ha hamarabb hazaérek, legyek olyan szíves, tegyem meg neki. Május 13-án már otthon voltam, így gondoltam, hátha még nem érkezett haza, hát írok. Vesztemre, vagy szerencsémre, ezt utólag már nehéz eldönteni. Lényeg az, hogy 15 évemmel kiérdemeltem az északi sarkkörön belüli láger életét. Ide, túlnyomórészt tízen felüli elítéltek és a paragrafusok milyenségének változata szerint kerültek az emberek.

189