Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

Velem együtt ítélték el Bodré Pistit is. Ő tíz évével nem került északra, mert kis évesnek számított. Őt bent az országban valamelyik lágerben helyezték el. Sajnos nem voltam vele együtt tovább sem, így csak láttam mikor az ítéletet felolvasták neve után, nagyon sírt. Ebben nem volt egyedül, hiszen sokmindenre gondoltunk, de arra nem, hogy el is ítélnek bennünket és ilyen óriási évekre, akár mint valami megrögzött, visszaeső apagyilkost.

Még azzal vígasztalt a tiszt a tolmácson keresztül, hogy a 19-es szám az 58 előtt azt jelenti, ténylegesen nem vettünk részt semmi akcióban, bevetésben, csupán elméleti részkiképzésben részesültünk. Vajon mi lett volna, ha ... biztos halál? Az ítélet kihirdetése után már oda sem ügyeltem, miket olvastak még fel, annyira hatása alá kerültem ezeknek a hangoknak. Csak egymásra néztünk és egyik-másik azonnal köny- nyeivel próbált vigasztalódni önmaga felett, volt aki csak nézett, mint én is, értetlenül és értelmetlenül azokra a kopaszokra lesve, hátha tréfának szánták az egészet és egy pillanat alatt jobbra fordul, megváltozik minden. Nem.

Föl kellett ocsúdni a tolmács szavára. Sorakozzunk az aláíráshoz. Már arra nem is emlékszem, aláírtam-e, vagy mindenki aláírta? Mit számított ebben a környezetben, ahol körben akkorára fegyveres őrök álltak. Attól a perctől, ha lehet így mondani, megduplázódott a fegyveres legénység körülöttünk. Fel lettünk szentelve, már elítéltekké váltunk, akik veszedelmes fasiszták, népellenesek stb. Aznap nem volt étvágyunk. Jól megetettek bennünket, megülte a gyomrunkat jó időre! Egy nap leforgása alatt a házban lévőket valamennyit elítélték több-kevesebb évekre, de minimum 10 évre. Már másnap az ideiglenes szállásunkról elindultunk a temesvári állomás felé, ahol kis tehervagonokba ötvenessével beszállítottak. A vagonajtót ránkreteszelték. Olyan ügyesen el volt minden rés zárva, hogy csak a WC céljául szolgáló padlón kivágott kerek, 15 cm-es lyukon keresztül láthattunk ki a szabad levegőre, ami alattunk volt. Vizet naponta egyszer kaptunk.

Az út is kegyetlen volt. A külső meleg hatására a deszkakocsi felmelegedett, és olyan hőség volt benne, mintha katlanba zártak volna fűtés után. A szomjúságtól annyira szenvedtünk, hogy egyik űú, aki nem bírta viselni, arra vetemedett, hogy szemünk láttára belevizelt a bakancsába és megitta a sós, saját pisijét. Szörnyű volt látni, de érezni is a kiszáradt szánkat. Örökkévalóságnak tűnt, hogy nyitják a vagont és beadnak egy kis langyos vizet, amit ki tudja honnan szedtek.

Felmelegedett a vagon külseje, plusz mi is melegítettük, így a hőségtől rettentően szenvedtünk. A szomjúságunk olyan fokra emelkedett, hogy alig bírtuk kivárni a vízosztást. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt is ki lehet bírni. Pedig ez csak bemelegítő volt, a java még csak ezután következett. így tartott ez az utazás a melegben kb. 6 napig, mert nem állandóan mentünk, olykor kilöktek minket egy-egy pályaudvar szélső vágányára. Naponta még hozzátartozott a rendhez, hogy étel- és vízosztás előtt a vagonajtót szélesre nyitották és két katona fellépett.

A két katona felszerelése egy-egy nagy fakalapács volt és azzal tereltek a vagon egyik oldalából a másikba. így az üres oldal deszkáit végigkalapálták, azután a padlózatot, majd a mennyezetet, szóval a kalapács körben tüzetesen leellenőrizte, hogy valamelyik deszka nincs e fellazítva, netán esetleg már hiányzik is belőle. El sem tudom képzelni, hogy gondolhatták, meg tudnánk lazítani a deszkákat, hiszen a tíz körmünknél egyéb szerszám nem volt. A köröm pedig kevés az efféle munkához.

Mindegy, feltételezték, mert másképp miért verték volna. Amikor egyik oldallal végeztek, akkor a kalapács segítségével átszámoltak, úgy, hogy kedvtelésből is, meg hogy a ritmusból ki ne essenek, jól hátbavágtak vele és ment a ráz, dvá, tri, (1—2—3) stb. Ha olykor eltévesztették, akkor újrakezdték a számlálást, amíg kijött az ötven ember.

190