Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
bői állott. így most itt Temesváron is ennél fogva voltak vegyesen ki öreg kopjás (2—3 hónapos) vagy csak alig odakerült, szinte újonc, néhány hetes, napos katona. Rejtély volt, hogy a csodában tudták ilyen alaposan összeszedni ezt a társaságot. Talán felsőbb szintű árulás alapján? Vagy spontán egy tisztogató hadművelet áldozataivá váltunk? Egyáltalán kétséges az is, miért? Semmi olyanról, úgy tudom, de a többi fiúk sem emlékeztek olyan eligazításról, vagy kiképzési anyagról, amely arról szólt volna, hogy a háború befejezése után bármilyen harci feladatot kellett volna kezdeményezni. Sőt! Ellenkezőleg! Ott Ausztriában hallottam egyszer egy csoport élén a zászlós az ott egybegyűlteknek azt mondta: „A háború napjai meg vannak számlálva! Rövidesen, talán napok múlva vége lesz a hosszú, kegyetlen vérengzésnek. Nekünk, ha túléljük, az lesz a jövőbeni szent kötelességünk, és akkor leszünk jó hazafiak, hívek hazánk népéhez, ha a befejezés után mindenki siet a saját szülőföldjére és azonnal bekapcsolódik az újjáépítésbe. Becsülettel, lelkiismeretes munkával mindenki ott, ahol az újjáépítés vezetői elvárják.” Itt ebben a temesvári pincében összezártságunk alatt eleiben sokféle elkeseredett hangulat és vélemény alakult ki. Voltak, akik egész nap alig szóltak, csak szomor- kodtak és keseregtek. Mások tudni vélték, miért hoztak ide és hova visznek innen. Ez volt talán a legváltozatosabb kép rólunk. Egyértelműnek tűnt, hogy valamennyi kopjást összeszednek. Hiszen tényleg az elmondott történetekből az látszott, hogy minden létező kopjást megkeresnek, hacsak életben maradt, bárhol is legyen. Egymásra nézve és kiértékelve én úgy láttam, hogy akikkel együtt vagyok, azok kivétel nélkül jószándékú munkásgyerekek. Csupán a sors előre kiszámíthatatlan sodrása miatt lettek kopjások. A háború befejeztével mindegyikőnk lezártnak érezte és tekintette az egész tevékenységét, akár kapott, akár nem kiképzést. Tehát ott senkiben ellenséges hangulat nem érződött ki, hogv hazájával, népével szemben állást foglalna. Nem is lehetett ezt elképzelni, hiszen mi is valamennyien a nép igazi fiainak, erőinek éreztük magunkat. Akkor pedig miért hoztak ide anélkül, hogy mindegyikünket saját otthonának közelében, saját környezetének bizottsága alaposan kivizsgálta volna. Szemtől szembe mondták volna meg, mi a mi bűnünk. Akkor lehetőséget kaphattunk volna a védekezésre is. Itt az új helyünkön azonnal levágták a hajamat teljesen kopaszra. Átnézték a holmimat és felhívták a figyelmemet arra, semmi szúró-vágó eszközt, kést, ollót, tűt, vagy ehhez hasonlót nem tarthatok. Még a bakkancsomból a fűzőt is ki kellett venni, pedig fűző nélkül csak csoszogva lehetett benne járni. Igaz, hová is szaladtam volna? Meg kellett tanulni úgy lépni, ahogy diktálták. Ez pedig lassú ütem volt. Úgy emlékszem, megérkezésünk után egy pár napig nyugton hagytak mint friss érkezőt, de fogolytársaimat, hol egyiket, hol a másikat éjjelente kihívták és őrizet mellett vitték kihallgatásra. Amikor rámkerült a sor, akkor láttam, hogy tulajdonképpen sablonos az egész kihallgatás. A tolmácstól a következő jóindulatúnak látszó szöveg hangzott el, amikor már az ítélet is elhangzott: „Semmi búsulás, 2—3 év múlva hazajössz, ott kint lesz nagy darab kenyér, hozzá kolbász, nem fogsz éhezni”. Hát ez nem vált be, ki tudja miért. Üres beszéd volt az csupán. Abban a házban (emeletes villa) az emeleten civilek laktak, valószínűleg a ház- tulajdonosok. Földszinten a szovjet parancsnokság. Ezt úgy tudtuk meg, hogy egyik reggel szólt az egyik fiú, aki majd mindig az ablaknál állt és nézegetett. Gyorsan felrázott valamennyiünket, hogy nézzük meg mi ez a tünemény. Hát gyorsan leoldjuk a csomagot, kibontjuk a papírból, és mit látnak szemeink? Két óriási szelet kenyér megkenve zsírral és össze volt borítva. Ekkor tudtuk meg, hogy ezt csak a felső emeletről a civilek nyújthatták le nekünk. Ki más tehette volna? Ekkortól kezdve 188
