Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
libát feldobáltunk az autóra, vittük be a lágerba. Akkor mindig megkaptuk a nyersanyagot és kint főztük meg magunknak, negyvenötünknek. Az volt az egész főzés, hogy kaptunk egy vaskondért és mi a földbe csináltunk egy katlant és abban főztünk magunknak. Negyvenen 40 szem krumplit kaptunk egy ebédre, meg egy evőkanál olajat vagy margarint, meg egy félkilónyi kását. Ez volt az ebédünk. Ez kevés volt. Útközben ha krumpliföldet találtunk vagy ilyesmit, akkor szedtük a krumplit a hadnaggyal, úgyhogy aránylag „jól éltünk”. Mindig volt valami mellékes. Ezzel a falopással egy alkalommal egy erdőőr puskával elkapott bennünket. Elkezdtek osztozni a főhadnaggyal és arra került a sor, hogy az őr lekapta a puskát a válláról. A főhadnagy odaugrott és kicsavarta a kezéből a puskát és visszafogta az erdőkerülőre, nekünk meg odakiáltott: „Davaj, magyar, az autóra!” Mi felültünk az autóra. Ő meg az autóüléséből kihajolva fogta a komára a puskát, hogy ne mozduljon, mert agyonlövi. A sofőr kapcsolt, és amikor elhaladtunk már jó messzire, akkor kidobta a puskát és otthagyta. Eljöttünk a fával. Az egyik helyen egy krumpliföld mellett volt a lágerépítés és sokszor rájártunk a krumplira. Eltelik egy bizonyos idő, mikor egyszer kijön a kolhoz elnöke. Összeveszett a főhadnaggyal, hogy mit csináltak a krumplijával. Annyira összevesztek, meg úgy kiabáltak, hogy egymásra fogták a pisztolyt, hogy a végén agyonlövik egymást. Aztán bennt megegyeztek, hogy egy hétre odaadnak bennünket autóval együtt a kolhozba a cséplőgéptől búzát hordani a raktárba. A cséplőgépet egy régi „Cormich” amerikai traktor hajtotta. A gépnél csak nők dolgoztak. Két „U” alakú meghajlított fa közé kifeszített hálóban a hátukon hordták a nők a töreket kazalba. A szalmát egy nagy kötélhágcsóra gyűjtöttük. Kettő volt ilyen. Ez négy db 2 méter hosszú 8X8 ernes kemény fa volt, négy helyen kifúrva, melybe négy darab, kb 5 méteres kötél volt befűzve és csomózva. A négy kötél két végében együtt karika, melyben egy hosszú drótkötél vége lett beakasztva. A drótkötelet a kazalon keresztül hátul két ökör húzta, így került fel e csomó szalma a kazalra, melyet két nő irányított a kazalon. E hágcsót és drótkötelet ezután egy ló húzta vissza a gép elejéhez. Csak két zsák volt a gépnél, a földre öntötték a búzát. Mi azt lapáttal raktuk fel az autóra. 1945. október elején kerültünk Lubnitól 6—8 km-re nyugatra, Vistibulatec nevű falunak az iskolájába, melyet előzőleg mi kerítettünk be. Itt mi magyarok, negyvenötén egy kb. 4X4 méteres helyiségbe kerültünk, melybe két sor kétszintes priccset készítettünk, seprőnyél vastagságú vesszőből. A priccsen szalma volt, az alól fekvőre állandóan hullott a törek. Ezen a priccsen egy embernek 40 cm-es széles és 1,8 méter hosszú hely jutott. Víz nem volt, csak hordókban hoztak. Kb. egy liter vizet kaptunk naponta. Tisztálkodási lehetőség egyáltalán nem volt egész 1946 februárjáig. Csajkából mosdottunk és a bátrabbak hóval dörzsölték le egymást időnként. Nagyon sok tétünk volt. Itt Nikolaj nevű őrmester volt a lágerparancsnok. Az épülő kijev— harkovi út nyomvonalába esett fákat, kazlakat kellett eltakarítani. A szalma- és tö- rekkazlat kézzel kellett arrább hordani vagy 50 méterre. A lágerparancsnok feketén kiadott bennünket a kolhoznak dolgozni, répát és krumplit vermelni. Csak fatalpú cipőnk volt, meg pokrócból és autógumiból saját készítésű lábbelink. A lágerparancsnok még arra is képes volt, hogy számlálási sorakozót rendelt el. Kiállított bennünket az udvar hátsó részébe. Ő pedig feldúlta a szobánkat és a jobb pokrócokat összeszedte- elvitte és eladta. Ezt többször is megismételte. A lágerparancsnok tíznaponként járt be Lubniba a kolhoz lovasszánkójával vételezni az ételünket, melynek egy részét mindig eladta. Mindig részeg volt. 1945. decembertől 1946. februárjáig összesen 30 napig nem kaptunk kenyeret. Decemberben a három őr elment szabadságra, ő volt egyedül. Mi adtunk őrséget a lágeri őrszobán, ügyeltünk magunkra. Főként mi, fiatalok, meg aki ki mert szökni, kimentünk 182
