Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
a kolhoz disznóóljába, darát lopni. Onnét loptuk, vagy kértük a civilektől a lisztet, illetve a kukoricadarát, meg ezt-azt. A répaföldre kijártunk, a répa kint volt elföldelve. A krumplivermet megtaláltuk, felbontottuk és loptuk magunknak a krumplit. Persze voltak olyan személyek, főként idősebbek, akik nem mertek elmenni, szóval ott nagyon kiütközött az, hogy mi gyerekek, fiatalok mi csak könnyebben fogtuk fel. Akiknek családja, felesége, gyereke volt, azoknak sokkal nehezebb volt és azok jobban el voltak keseredve. Úgyhogy ott tavaszra valami harmincvalahányat temettünk el. Meg körülbelül annyit elhordták kórházba. Egy felcsernő járt ki hetente egyszer, az adott valami kis gyógyszert. Ha volt, olyan aki már félholt volt, akkor elvitték kórházba. Hát mi, akik mondhatom, hogy vagányabbak voltunk meg bátrabbak, vagy csak könnyen vettük, már nem merném megcsinálni azt, amit akkor megcsináltunk. Például a civileknek is ki volt adva, hogy ha egy foglyot elfog, akkor nem tudom mennyi rubelt kap. Voltak ilyen munkásőrfélék, szóval a puskájuk kint volt, vagy leszerelt katonák én nem tudom, ilyen valakik voltak a faluban is. Egyik alkalommal egy éjszaka kimentünk krumplit lopni, ketten, a Küher Jancsival. Egy civil elkapott bennünket ott puskával. Küher Jancsi szakaszvezető volt a budai harcokban, ő aztán odaugrott, ráugrott, elvettük a puskáját tőle. Azután megbeszéltük „Mit akarsz te”. Már akkor elég tűrhetően beszéltünk, s mondtuk, hogy nem akarunk mi szökni, csak éhesek vagyunk. Aztán összehaverkodtunk vele. Mert ő meg répát jött lopni. Ebből csinálta a vodkát, a répapálinkát. Segítettünk neki hordani a cukorrépát, hát ilyen is volt. Na, majd aztán eljött 1946. február utolja, március eleje, ekkorra már meg is tizedelt bennünket a halál is, meg a kórházba is vittek belőlünk jópárat, úgyhogy pontosan nem is tudom, hányán maradtunk, csak jött egy orvosi vizsgálat, megint csipkedték a fenekünket. Kettőnket, magyarokat, ezzel a Küher Jancsival, meg tíz németet, tizenkettőn- ket választottak ki és minket átvittek Zaszujéra, abba a lágerba, ahol előzőleg voltunk. Itt magyar tisztek voltak, azok a magyar tisztek, akik az úton mérnöki munkát végeztek. Ott volt egy vezérkari százados, az élelmezési raktárban dolgozott. Perfekt beszélt németül, oroszul, ennek elmondtuk a vistibulataci éhezésünket. Ez a vezérkari százados mondta, hogy jelentsük fel ezt a lágerparancsnokot, mert ő írta ki neki az anyagot. Minden tíz napban ő is adta ki. Nyugodtan jelentsük fel, hogy nem kaptuk meg, és hogy ez a lopás volt a nagy halálozás oka. Ő megírta a feljelentést, mi aláírtuk tizenketten. Nem is olyan sokára, jött is egy delegáció. Kivallattak bennünket, autóra raktak és kivittek vissza Vistibulatec-ra. Ott a lágerudvaron összeült a bizottság. Ott ismét kivallattak bennünket is, meg akik ottmaradtak azokat is. A lágerparancsnok is ott volt. Nyikolajra rátették a bilincset, beültették az autóba és elvitték. Aztán később hallottuk, hogy állítólag tizenöt évet kapott Szibériában, ezért a dolgáért. Na minket azután tizenkettőnket egy tiszt személyvonatra felültetett és elhozott Darnyicára. Hogy azért-e, hogy nehogy ott valami bántódás érjen bennünket, vagy mért, nem tudom. Tiszta német láger volt ez, úgyhogy csak Odesszából volt ott Novák Imre földi, meg még egy páran, nem tudom pontosan hányán, magyarok. Nem sokan voltunk itt, mi ketten maradtunk a német brigádban. Majd augusztusban jött oda, ha jól emlékszem a székesfehérvári fogatolt tüzéreknek egy komplett százada. Csehszlovákiában estek fogságba a háború végén. Onnét 1200 lovat kísértek ki Lembergbe, azzal az ígérettel, hogy ott kapják a dokumentot. Ott gépkocsira ültették őket, és a brjanszki erdőbe vitték erdőirtásra. Onnét hozták őket. E láger a darnicai vasútállomással szemben volt. Földbe épített bunkerok voltak, melyeket annak idején németek építtettek orosz foglyokkal. Fogolyviszonylatban jó láger volt. Már akkor ott hangszóró volt minden bun183
