Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
hurcoltunk be, hogy ne a betonon feküdjünk. Ott előbb az olajpogácsagyárba jártunk dolgozni, bontásból téglát szedtünk ki, téglát pucoltunk. Németországból a DKW gyárnak a gépeit, esztergapadokat, marógépeket hozták ki vagonban. Ledobálták egy iparvágányon a vasúti sín mellé. A legtöbb össze is tört. Ezeket a gépeket pallón görgővel görgettük vagy 100—150 méterre beljebb színekbe, ahol felállítottuk. Nem olyan sokáig voltunk itt se. Én aztán OKA-s lettem, és akkor már csak fél napot dolgoztam. Azt mondták, hogy az OKÁ-sokat hazaviszik. Összeállítottak bennünket transzportba, 1945. augusztus 13-án 45-ünket magyarokat, és 155 németet. Elbúcsúztattak, mint hazatérőket, az állomásra kísértek, ahol megrakott szenesvagonok tetején helyeztek el bennünket. Nagy örömmel utaztunk, hogy hazafelé tartunk. Hajnaltájt éreztem, hogy a fejem alól a szén megindult. A másik oldalon a vagon egyik ajtaja kinyílt. A robogó vonatról szénnel együtt hat magy ar bajtársunk lezuhant. Az őrök elkezdtek lövöldözni. Azt hitték, hogy szöknek. S mikor nagy sokára a vonat megállt, Lubniban voltunk. Ez Kijevtől 250 km-re van. Itt leszállítottak bennünket. A lágerba kísértek, illetve ide nem engedtek be, itt német és magyar tisztek voltak többségben. A lágerkapuban kaptunk valamennyi élelmet, majd gyalog menetben indultunk a 6—8 km-re lévő Zaszuje község iskolájához. Estefelé megérkeztek a vonatból kiesett bajtársaink egy őr kíséretében, csodák csodája kisebb horzsolásokkal. A lágernak, amit az iskolából csináltunk, nem volt kerítése Lubniban. Volt ott kint egy latrina, de eléggé messzire. Éjjel állandó őrség volt az iskola kapuja előtt, ahol két őr volt és összegyűjtötték a népet, aki a szükségét végezni kiment volna. Elég sok hasmenés volt akkoriban. Kiálltunk oda az ajtóba éjszaka és az őrök azon szórakoztak, hogy ott a koma nem bírta tartani, fogta a végét és úgy toporgott. Közben, már volt aki be is engedte. Na akkor aztán oldalba a puskatussal, mert ugye nem lehet ilyet csinálni. Mikorára összegyűlt négy-öt személy, vagy mit tudom én mennyi, akkor aztán elkísértek bennünket a latrinába. Másnap hozzáfogtunk a lágert bekeríteni. A kolhozba jártunk ki, kévéket összehordani a cséplőgéphez. Kézzel hordtuk a kévét, olyan 2—3 kilométerre. A poltavai 136-os lágerből átkerültünk a moszkvai 414-es láger körzetébe. Ennek a lágernek a feladata, Kijev és Harkov között 480 km-es autóút építése. Most már túristaútként van a térképen feltüntetve. Minket azért vittek oda, hogy e mellé az út mellé lágerokat építsünk. Majd 1946 tavaszán ezeket feltöltik. Odakerültünk egy főhadnagyhoz, aki jött minden nap értünk gépkocsival és hordott minket lágerokat építeni. Eljártunk 70—80 kilométerre is. Magyarok voltunk egy brigádban negyvenen. A németek is ilyen harminc-negyvenen jártak másfelé, másik helyekre. Ennek az útnak az útvonala mellett kolhozistállókba meg tyúkólakba telepítettük ezeket a lágereket. Nekünk az volt a feladatunk, hogy ezeket az épületeket bekerítsük és priccseket csináljunk bele. Ha jól emlékszem, négy vagy öt ilyet csináltunk ott akkor ősszel. Lubni nyugati részén volt Vistibulatec falu, annak a lágernek, annak a falunak az iskoláját is mi kerítettük be. Ide aztán később, október elején átkerültünk. Mi végig ennek az útnak a nyomvonalán építettünk lágerokat. A főhadnagy szeretett bennünket magyarokat. Megkapta Lubni állomáson a faanyagot a lágerhoz, oszlopféleséget meg priccsanyagot, ezt-azt, amazt, azt mind el is adta ott. Mi meg vele együtt a lágerhoz való anyagot a környező erdőkből loptuk össze. Mikor bementünk az erdőbe, akkor a zubbonyokkal meg pokrócokkal a rendszámtáblát le kellett takarni, és ahol találtunk olyan fát, felpakoltuk és vittük. Útközben láttuk, hogy libák legeltek. Akkor szóltunk, hogy éhesek vagyunk, szedjünk libát. Azt mondta: „Davaj, magyar”. Na hát odamentünk a libafalkához, egy-két 181
