Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
után meg)' mindenki haza. A transzport szervezése igaznak bizonyult. Május 7—10 körül, mindenkit egészségi állapotuk, testalkatuk szerint különböző csoportokba osztottak. Ezek után útnak indítottak egy-egy csoportot gyalogmenetben. A mi csoportunkra (kb. 500 fő) május 10—15 között került sor. Vásárhelyi fiúk együtt voltunk, sikerült úgy intéznünk, hogy ne szakadjunk el egymástól. A fogolytáborból a közeli sportpályára vonultunk, ahol erős őrizettel kísértek bennünket. Én már éreztem és bizonyosra vettem, hogy itt nem hazamenetelről van szó. de erről nem beszéltem, mert még nagyon sokan hittek a hazamenetelben. A sportpályán mindenkit a leg- tüzetesebben átkutattak és úgyszólván semmit sem tarthattunk meg. (Volt egy öngyújtóm, amit úgy mentettem meg, hogy a kutatás alatt rajta álltam.) Ezek után elindítottak bennünket. Előzőleg kihirdették, hogy aki szökni próbál, vagy kilép a sorból, a fegyveres őrök felszólítás nélkül lelövik. Győrből elindulván azonban nem Budapest irányába, hanem nyugat felé, Mosonmagyaróvár irányába mentünk. Nagyon sokan most döbbentek rá, hogy itt nem hazamenetelről van szó. Ez a felismerés különböző megnyilvánulásokat váltott ki. Voltak nem is kevesen a győri táborban, akik melldöngetve híresztelték régi kommunista mivoltukat. Most a menetben ők voltak a leghangosabb káromkodók. Meggyőződésem, hogy ezek az emberek sohasem voltak kommunisták. Voltak, akik teljes letargiába estek és sem önmagukkal, sem másokkal semmit sem törődtek. Voltak, akik szökésen gondolkodtak, bár ennek esélye a nullával volt egyenlő. Körülöttem lévő vásárhelyi fiúknak csak annyit mondhattam, tartsunk össze, segítsük egymást minden körülmények között, mert csak ez az egyetlen módja annak, hogy valamikor még hazakerülhessünk. Mondottam ezt akkor, amikor magam is összeszorult szívvel gondoltam hazajövetelünk fájdalmas ködös homályba merülésére. És itt valamit meg kell állapítani. Meggyőződésem, ha előzőleg közük velünk, hogy segítenünk kell meghatározott ideig újjáépíteni a szovjet városokat és ennek fejében megfelelő körülmények közé kerülünk, az otthoniakat értesíthetjük, rendszeresen levelezhetünk, talán még meg is értettük volna. De így a teljes bizonytalanságban az otthontól, az országtól teljesen elszakítva, szeretteink és hozzátartozóink kétségbeesésének tudatával, a háború befejezése után, mindezt elviselni csak ember- feletti lelkierővel lehetett. Ezzel pedig kevesen rendelkeztek. Ezeknek a fiatal, többségében tanyai fiúknak kellett megszenvedni azt, hogy az országot, a népet akkor vezetőik bűnös háborúba és teljes romlásba vitték. Azoknak a fiúknak, akik azt sem tudták, mi az a fasizmus, nemhogy bármi közük is lett volna hozzá. Menetünk végcélja Pozsony volt, melyet két nap alatt tettünk meg. Ez napi kb. 40—45 km gyalogmenetet jelentett. Oroszvár előtt (Magyaróvár és Pozsony között) négy honvéd kiugrott a sorból és a közeli erdőbe menekült. Az őrök eredménytelenül tértek vissza. Ekkor kirendelték a község lakóit, hogy hordjanak nekünk ivóvizet. A szomjúság akkor már nagyon kínozta az embereket és az őrök további szökésektől tartottak. Pozsony alá érkezvén a Duna partján helyeztek el bennünket. Ott a csupasz földön kellett elhelyezkednünk, ahogyan tudtunk. Itt voltunk szigorú őrizet mellett két és fél napig, úgyszólván víz és élelem nélkül. Megpróbálták elvezetni csoportonként a foglyokat a közeli kúthoz, de ott olyan tolongás és tülekedés volt, hogy az őrség ezt is beszüntette. Élelemként valami maradék teljesen összeszáradt kenyeret osztottak, amit ivóvíz hiánya miatt nagyon keservesen lehetett megenni. Többen kanalukkal a földet kezdték ásni talajvízért. Emlékszem vasárnap volt és a Duna töltésén Pozsonyból több szlovák fiatal jött. Szidalmaztak, dobáltak, köpködtek bennünket. Az őrök többször visszazavarták őket, de azok újólag jöttek és nem akarták abbahagyni mocskolódásaikat. (Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire gyűlöletesek vagyunk előttük és máig sem tudtam megérteni ezt az elvakult sovinizmust.) Végül is az őrök 170
