Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
megunták, hogy ismételten visszajönnek és fegyverüket használták. Egy szlovák meghalt, de utána nem jöttek többet. A harmadik nap délután sorakoztattak bennünket és a Duna hídján keresztül bementünk a városban felállított fogolytáborba. A hídnál tömeg várt és ismételten szidalmaztak bennünket. Egy kisebb csoport magyarul énekelte a „Lehullott a rezgő nyárfa” népdalt és annak utolsó soraival „Isten veled édes, élni együtt nem lehet” gúnyoltak bennünket. Mi sohasem bántalmaztunk, sohasem szidalmaztunk senkit sem, szlovákokkal is akkor találkoztunk először. Ekkor döbbentem rá, a mi egyetlen bűnünk az, hogy magyarok vagyunk. A fogolytáborban mindössze két napot voltunk. A második napon már kivonultunk a pályaudvarra, ahol az akkorra már összeállított vagonokba kellett beszáll- nunk. Egy-egy vagonba kb. 50—60 embert helyeztek el. Sikerült úgy intézni, hogy a vásárhelyi fiúk többsége egy vagonba kerüljön. Este indult el velünk a szerelvény a Csallóközön át Budapest irányába. A vagonban, lévén május közepe, igen meleg volt és ezért különösen a szomjúság kínozott bennünket. Itt éreztem azt, hogy amíg az ember a szomjúságtól szenved, az éhséget nem érzékeli. Naponta egyszer az őrök beadtak a vagonba valamennyi maradék száraz kenyeret, egy vödör szárított krumpliból főzött levest és egy vödör vizet. A víz még ivásra sem volt elegendő, így kéz- és arcmosásra még gondolni sem lehetett. A száraz kenyér elfogyasztása csak tovább növelte amúgy is kínzó szomjúságunkat. A vagon sarkában egy kivezető cső volt felszerelve, dolgainkat ott kellett elvégezni. Budapesten valamennyi ideig vesztegeltünk. Itt több élelmet és vizet kaptunk. Általában éjjel ment velünk a szerelvény. Itt is este indultunk el Szolnok felé. Szolnok és Békéscsaba között Mezőberényben reggel megállt a szerelvény és egész nap ott vesztegeltünk. Az állomáson asszonyok jöttek a vagonok közelébe azt kiabálván, dobjunk ki leveleket, ők mafd elküldik a megadott címre. Többen írtunk gyorsan egy pár sort és kidobtuk a ledrótozott ablakon át. (Hazajövetelem után tudtam meg, hogy kidobott levelemet egy pár sor kísérő szóval szüleim megkapták. Ebből értesültek sorsomról. Örökké hálával gondolok a mező- berényi asszonyok nemes cselekedetére és bátorságára. Pedig itthon a levél elküldőjének neve alapján azt állapítottam meg, hogy Békés megyei szlovák asszony volt. És ekkor eszembe jutott a pozsonyi szlovákok emberhez nem méltó magatartása, viselkedésük és önkéntelenül összehasonlítottam ezzel az egyszerű, Magyarországon élő szlovák asszony nemes cselekedetével.) Útunk Békéscsabán, Aradon keresztül Romániába vezetett. Ennek a szerelvénynek végcélja a romániai Tecuci városa volt. Ott kiszállítottak bennünket és bementünk az ottani fogolytáborba. Máig sem tudom, hogyan került hozzám ott egy nem is régi vásárhelyi újság. Tény, hogy az újság híreit olvasva, mintha hozzátartozóinktól kaptunk volna személyes híreket. Talán két napig voltunk itt. Elindítottak bennünket gyalogmenetben, a kb. 20 km-re fekvő ismeretlen község állomására, ahonnan már szélesvágányú vasút vezetett tovább. Este érkeztünk meg és az éjszakát a vasúti töltés oldalában töltöttük. Reggel egy vizes lajtkocsi érkezett, amit a tömeg úgy megrohant, hogy egymást taposták és a tülekedésben egymás kezéből lökték ki a vizesedényt. Nekem induláskor volt egy vizeskulacsom, amit útközben valahol elloptak. így nem volt edényem és csak távolról figyeltem a tömeg tülekedését. Talán még a lajtoskocsit is feldöntötték. Tény, hogy az őrség nemsoká szétzavarta az embereket és a vízosztást beszüntették. Délután állt be a szélesvágányra az a szerelvény, amelybe beszállítottak bennünket és este már el is indult velünk, számunkra teljesen ismeretlen távoli cél felé. Ezen az úton ellátásunk még gyengébb lett, mint a magyarországi útvonalon. A szomjúság és éhség még jobban kínozott bennünket. Kisinovban a régi őrséget újak 171
