Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

műnk az úton már nem volt és nem is kaphattunk sehol sem. Abda községbe érve házaknál szálltunk meg. Az egyik háznál egy tehenet vágtak le vagy az ott lévő orosz katonák, vagy az ott-tartózkodó és hazamenő, magukat partizánnak mondott jugoszláv állampolgárok. Mi is kaptunk marhahúst és két nap után először jól megvacsoráztunk a marhapaprikásból. Úgy emlékszem, április 7-én, szombaton érkeztünk Győrbe, a már felállított fogolytábor elé. Ott akkor már sokan voltak, köztük Rácz István leventeparancsnok is, aki Hegyeshalomnál a nyugatra való induláskor elmaradt tőlünk.

Felsorakoztunk a fogolytáborrá átalakított katonai laktanya előtt. Az ott lévő orosz tiszt tolmács útján felszólította a civileket, a 20 éven aluliakat és a jugoszláv állampolgárokat (ilyenek is kerültek hozzánk menet közben), lépjenek ki a sorból. Parancsnokaink közül Hajdú Imre a feleségével, Berta Károly a feleségével, Cserényi Béla parancsnokfőhadnagy helyettes, Tompa István főhadnagy felesége és még egykét személy azonnal kiléptek és birtokba vették a már említett lovaskocsit. Ezek után parancsnok senki nem maradt velünk. Talán két fiú lépett még ki, mint 20 éven aluli. Ezen a címen mi nem léphettünk ki, hiszen túl voltunk a 20 éven, magam is ekkor 22 voltam. Azt eldönteni, hogy civilek vagyunk, vagy katonák, nem tudtuk, hiszen sem civilek, de katonák sem voltunk,

Én kiléptem azzal, hogy katona nem vagyok. Tettem is öt-hat lépést, de nem mert követni senki sem, sőt Török Pista utánam szólt: legalább én maradjak velük, ha már a parancsnokok elhagytak bennünket. Erre viszszaléptem és megígértem, hogy velük együtt megyek én is haza.

Az orosz tiszt intett, hogy a kilépettek mehetnek, a kocsin lévő súlyos sebesültet pedig vigyék kórházba, Hajdú Imre a kocsin még kendőt is kötött a fejére, talán azt akarta, hogy nőnek lássák. (Hazajövetelem után itthon tudtam meg, hogy ezek az emberek nem vitték be a súlyos sebesültet a kórházba. Egészen Dunaföldvárig hagyták a kocsin, ott vitték be egy doktorhoz, aki már semmit nem tudott tenni. A szerencsétlen tanyai fiú ott halt meg. Magamban soha meg nem tudtam bocsátani ennek a fiúnak a halálát a kocsin lévő parancsnokoknak. Mindezeket Salajkó Mihálytól az Elektrofém Ktsz dolgozójától tudom, aki szintén a kocsival hazatartókkal volt.)

Nekünk ottmaradtaknak be kellett vonulnunk a fogolytáborba. Itt találkoztunk Rácz István leventeparancsnokkal, aki már korábban odakerült. Elhelyezésünk egy nagy raktárnak használt helységben történt, a csupasz földön kellett aludnunk, ahogyan tudtunk. A tábort ruszinok uralták, botokkal sétáltak és a jobb épületeket ők foglalták el. Ekkor már két napja nem ettünk semmit, a fogolytáborban csak a harmadik napon kaptunk kenyeret és búzából főtt levest napi egy alkalommal.

Tulajdonképpen itt alakult ki az a kb. 22—25 fős csoport vásárhelyi fiúkból, akikkel azután végig együtt voltunk. Körülvettek és tőlem várták, hogy jövőbeni sorsukra, hazamenetelükre biztatást adjak. Annak ellenére, hogy éreztem közeli hazamenetelünk bizonytalanságát, próbáltam lelket önteni a fiúkba mondván: bizonyosan igazoltatnak bennünket, ki mi volt és mit csinált, s majd ezek után engednek haza. A fogolytáborban különösebb munkát végezni nem kellett. Majdnem minden héten fertőtlenítettek bennünket. Ez helyén való volt, mert a tetvek a hiányos tisztálkodás miatt kezdtek elszaporodni. Többen elhagyták magukat és különösebb gondot nem fordítottak magukra. Az elégtelen táplálkozás miatt többeken erőt vett az úgynevezett éhbetegség. Ez azt jelenti, hogy állandóan éjjel-nappal kínozta őket az éhség, melyet csak az otthoni körülmények orvosolhattak volna. Főleg az erősebb étkezéshez szokott tanyai fiúk szenvedtek ettől sokat. Állandó beszédtémájuk lett két dolog, az evés és a hazamenetel. Május első napjaiban terjedt el a hír, hogy transzportokat állítanak össze és Budapestre, vagy más nagyobb városba fogunk menni, ahol igazolás

169