Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
teherkocsikból álló szerelvény, de őrség szinte semmi, és a vagonok már nem voltak szögesdróttal zárva! Május kilencedikét írtunk ekkor, vasárnap. Az oroszok tudták, hogy van pénze a fogolynak és felszólították a jó népet annak elköltésére. Azzal riogattak bennünket, hogv akinél a határon pénzt találnak, visszaviszik. Behoztak a lágerbe mindenféle bazárárut, volt abban ártatlan almabor, szappan, kölni, meg olyan kekszre hasonlító készítmény, de értéket képviselő áru nem volt. Ahogy Laci politikai iskolára elment, Pál Istvánnal kerültem baráti kapcsolatba. Mondom neki: „Ne költsd a pénzed!” Meg is indokoltam. Dolgozom a láger egyik irodájában és egy idegen orosz tiszt meséli a helybélieknek, hogy az egyik lágerban magyar hadifoglyok föllázadtak. Miért? Mert korábbi lágerükből azzal indították őket útnak, hogy mennek haza és a Kárpátok előtt kiszállították őket lágerépítési munkára. Azzal hitegették őket, hogy ha ezzel kész lesznek, mehetnek tovább hazafelé. De nem így történt, ismét munkára fogták volna őket és sztrájkjukat valami erőszakos módon törték le. Mivel én az egészet végighallgattam, féltem. A hazaindulás előtti időkben kimondottan jó erőben voltam, de az előzőekben általam leírt történet esetlegesen éppen velünktörténő megismétlődésétől félve olyan idegesség fogott el, hogy még az ennivalót sem tudtam lenyelni. Pál Pista hozta nekem a „finom” bazári ételeket, de nem ettem. Útközben szinte minden vasúti állomáson volt bazár. Végre megérkeztünk Máramarosszigetre, mégpediglen május 14-én, pénteken. A következő héten 19-én, szerdán már utaztunk is tovább egyenesen Debrecenbe, ahol mindenkit kikérdeztek, egy bonyolult, terjedelmes kérdőívet kitöltöttek minden egyes fogolyról. Nem volt annak az ég-világon semmi értelme. Ukrajnában három évet raboskodtam. Elég jól megtanultam a nyelvüket és nagyon megszerettem magát az ukrán népet csodálatosan szép népi kultúrájával együtt. Nagyon szép a zenéjük és a táncuk, ugyannyira, hogy egyetlen más idegen népnek a kultúrája ilyen mértékben nem hatott rám. Még ma is gyakran énekelgetek oroszul, vagy lejtek egy-egy tánclépést, mert a koreográfiát nagyjából még ma is tudom. Három év nem múlik el nyomtalanul! És a szép napokra ma is szép emlékekkel gondolok vissza. Sok nem volt. A fogságunkat igazoló, „szabaduló igazolással” zsebünkben éjjel egy Debrecenből induló vonattal utaztunk szülővárosunk felé. Május 22-e, szombat, nagyon szép napsütéses nap. Mártélyon keresztül robogott velünk a motoros vonat szülővárosunk felé és egyszer csak föltűnik a városháza tornya. Olyan szívet facsaró öröm szállta meg lelkünket, amit leírni nem lehet. Az utolsó kocsiban 33 hazatérő hadifogoly, Rudolf Lajos kivételével mind leventék voltunk — annak idején. A három Török testvér is köztünk volt. A helyi újságok közölték a Vásárhelyre hazaérkezők neveit. Már az előző napon is érkeztek haza fiúk, mivel egy nappal előbb megkapták a „szabadságos levelüket”. Minket is ünnepélyes fogadtatásban részesítettek a nagyállomáson. Hihetetlen boldogok voltunk. Elindultunk 1944. szeptember 23-án szombaton, hazaérkeztünk (már aki) 1948. május 22-én szombaton, ez kereken 44 hónap. Visszajöttünk mire lehullt az akác fehér fürtös virágja! 167
