Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
tését. Hát ez volt az első mellékfoglalkozásom, csak akkor még ezt a meghatározást nem ismertem. A 2x2m-nyi táblát lehetőleg a foglyok által írt cikkekkel kellett teletűzdelnem. Az volt a nehézsége, senki sem akart írni. Sokszor azt cselekedtem, hogy az illető szavaival próbáltam írni egy-egy cikket és aztán megkértem a „cikkírót”, hogy írja alá becses nevét. Szabó Lajos barátom közben, pontosan 1947 tavaszán hazakerült, de előbb engem beajánlott az általa addig betöltött beosztásba. Csakhogy én már nem lettem függetlenített! Az a jó származott az egészből számomra, hogy oda mentem dolgozni, ahova éppen akartam. Ez volt a második mellékfoglalkozásom, miközben a kenyérgyárba jártam dolgozni. Önellátó láger Egy-egy fogolytábor tulajdonképpen Vállalkozási Vállalatként működött. A láger eladta a hadifoglyok munkaerejét pénzért, és az így befolyt pénzből fedezte az összes kiadásokat. Elvileg fizetést is kellett volna kapnunk, de a 30 főt kitevő vasgyárba járó lakatosokon kívül más nem igen kapott fizetést. Én pl. régi rubelben 50, új rubelben 4 rubelt kaptam összesen három évre. Nevetséges! Az oroszok úgy loptak tőlünk, ahogy elbírta a lelkiismeretük. Mivel az nem volt, így gátlásuk sem volt. A táplálék megszerzése mindent megelőzött, de utána szorosan zárkózott a hazatérés vágya. Mivel kevés élettapasztalattal bírtunk, viszonylag könnyebben viseltük el az embertelen kezeléseket, bánásmódot stb. Én, mint szegény sorsban nevelkedett gyerek könnyebben viseltem a fogsággal járó embertelenségeket, mint aki csak most tudta meg mi az éhség és az éhségérzet közötti különbség. Sőt, én baloldali nevelésben is részesültem és igyekeztem a helyzetünket mindig pozitívan értékelni. Ennek köszönhetem, hogy mindig első osztályú voltam. Volt egy Bicskei nevezetű bácskai születésű „öreg”, aki jól beszélte a szerb- és ezáltal az orosz nyelvet, teljesítményellenőri beosztásban dolgozott. Javaslatára a lágerparancsnokság elfogadott engem az építkezési munkák ellenőrzéséhez. Hazatérésünk és előzményei Gyakran mondogatta nekünk az ukrán nép „szkora doma” — vagyis „nem soká mentek haza”, csak éppenséggel nem tudtunk már hinni. No, azért voltak olyanok is, akik éppen az ellenkezőjét vágták a fejünkhöz! Nagyon mozgalmas volt számomra 1948 tavasza. Megesett többször, hogy nem mehettem munkára, mert névsorokat kellett írnom a láger irodájában; szigorúan titokban kellett tartanom mi munkát végeztem. Május elseje előestéjén egy orosz tiszt beszédet intézett hozzánk és többek között szó szerint ezt mondotta: „Magyarok! számotokra a munka a Szovjetunióban lejárt!” Hát volt ám nagy hurrá-zás részünkről. Mert az ilyen bejelentést, ha igaznak bizonyult, ha nem, mindig elhittük. De — mint máskor is már olyan sokszor — leesett az állunk, mikor május elseje után rendesen reggeli sorakozó és indulás a szokott munkahelyekre. Úgy öt napon át dolgoztunk, mikor ismét bejelentik a szovjetek, hogy megyünk haza. Úgy el voltunk szontyolodva, hogy szinte el sem hittük. És egyszer csak eljött értünk a Megváltó! Szúrni vasútállomásáról kigördült velünk a 166
