Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
5 Orbán Sándor Bruck—Királyhidától a szúrni lágerig 1945. április 2-án három vagy négy frontbéli katona, élükön egy tizedes, Pán Béla hozzájárulásával menedéket kapott egységünknél. A tizedes igen beszédes volt, még tippet is adott Pán Bélának a várható események idején való parancs kiadásához, illetve annak tartalmára vonatkozóan. Ilyen volt, hogy 3-án du. egy-két fiú társaságában kimentünk az erdő szélére és a néhány száz méterre folyt tankcsatát néztük. Ez a bizonyos hozzánk szegődött tizedes javasolta Pán Béláéknak, hogy az erdő szélén, ahonnan az oroszok érkezése leginkább várható, egy néhány fiú figyelje a fejleményeket, és ha észrevennék az oroszok közeledtét, azt azonnal jelentsék. Vagy tizenöten mentünk önként figyelőbe. Megállapodtunk, hogy két fő figyel óra hosszányit, a többi addig alszik. Szép derült csillagos éjszaka, a húsvét utáni új hold fénye igen gyéren világított. Ha észleltünk volna is egyáltalán valamit, azt inkább a fülünkkel és nem a szemünkkel lettünk volna képesek fölfogni. A sötétben a bozótos árokban egyből elaludtam, végül teljesen egyedül maradtam. Laci költött fel a hajnali szürkületben: „Alig találok rád! Azonnal gyere, itt vannak az oroszok”! Arckifejezésem és kérdésemben volt valami rémület, mire Laci megnyugtatott, hogy már ittak is rumot az oroszokkal. Lenyugodtam, és rohantunk a többiek után. Az orosz katonák segítettek a helyes útirány felé. Közben én megpillantottam a mi tizedesünket, egy orosz katona félig vigyázz állásban jelenti a tizedesnek: „Továris major...” A tovaris szó már ismert volt, hogy a major őrnagyi rangot jelent, azt megtudtuk később. Partizánok voltak a tizedesek. Még nem haladtunk ki az erdőből, amikor a németek aknatüzet zúdítottak ránk. Egy szőrháti fiú (Mészáros) mellettem hasal és fájdalmas hangon kérdez: „Mi lesz velünk?” „Meghalunk!” — mondom én ösztönösen, de biztos is, hogy a félelemtől nem voltam észnél. Volt néhány halálos sebesülés. Többen könnyebben megsérültek. Az erdőből történő kijutásunk útját egy nagy állóvíz ketté választotta. Zömmel a tó déli oldalán egy domb védelmében megindultunk keletnek formán és már félelmünk is múlandóban volt. Az az ötletem támadt, hogy én visszamegyek, a konyhakocsit megkeresem és kenyérzsákjainkat, fehérneműt, pokrócot, kenyeret stb. magamhoz ragadom és mindjárt „ittvagyok”. Leszedtem a holmit a kocsiról (az egyik ló halálos sebet kapott, azért hagyta ott a hajtója), soknak találtam, ugyanis a harmonikám is szerettem volna magammal cipelni. Lövöldözés hangja nem zavart, csak egy furcsa hangra lettem figyelmes. Az igáskocsi hátsó küllőjének egyikén (valószínű német lövedék hatására) halk recsegő hangot hallok, de még a szemem is észreveszi a mozgó szálakat. Gyorsan hasra- vágódtam. Vagy öt percig töprengtem, hogy mi is történt és egyáltalán mit csináljak? Két kenyérzsák, két pokróc, két vekni és kész — lódultam, ahogyan csak erőmből tellett. Sík területre értem, tarló volt rajta, amikor egy 14—15 év körüli síró gyermeket 161
