Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
pillantok meg. A bal comján érte az akna szilánkja, véres volt szegény. Bal oldalamra fogtam, ő a nyakamba kapaszkodott és cipeltem vagy 300 métert, mikor jön velünk szemben egy orosz katona. Magyarázom kézzel-lábbal, mi is történt. Megvakarja a fejét és a közelben békésen legelésző muraközi ló felé mutat, hogy vezessem a fiúhoz. A ló nyakába tettem az egyik kenyérzsák pántját, az öreg orosz intett: „Arra!” Nem messze volt a bécsi műút, és éppen jött az egyik kocsink sebesültekkel, amelyik fölvette az én sebesültemet. Ezen a kocsin volt Cserényi Béla — szimulált! Haza is jött simán! Mi meg vártuk a bumácskát, — törvényesen akartunk hazajutni. Ezen a napon volt 1945. április 4-e szerda, gyönyörű szép napos meleg idő, mely szerencsénkre hetekig eltartott. Én a muraközim hátán ballagok, amikor egy nagy porfelhőből egy csézakocsi eléje fogott két csodálatosan szép fekete pejjel megáll előttem. A kocsin két orosz. Leparancsolnak a murámról. A muráért egy szép arabs félvért kaptam. A gazda szíve majd megszakadt, én viszont nem mertem az oroszokkal ellenkezni. Nem voltak messze a fiúk. Egy tankcsapdában várták további sorsukat. Lovamat egy agyonbarázdált arcú orosz nőkatona „elkérte” — vissza sem adta. Én meg szépen besétáltam a többiekhez a tankcsapdába. Az éjszakát egy falu egyik szénapajtájában töltöttük. Kora reggel sorakozó és indulás Mosonmagyaróvárra. Időközben változott az őrség. Goromba orosz katonák kísértek bennünket. Hegyeshalmon mentünk keresztül, én beugrottam a volt konyhánk udvarába, ahol a öreg házaspár nagyon kért, hogy egy pár napig maradjak ott náluk. Nem hallgattam rájuk, alig bírtam a fiúkat utolérni. Még ezen a délután megépítettük magunknak a drótkerítést, zárható bejárati nagykapukkal stb. Gyorsan eltelt itt is az idő. Én közben szakácskodtam, feladatom a rántás készítése volt, és azt csinálnom kellett egy-egy kondérrel naponta még akkor is, ha lóhúsból készült pörkölt volt az ebéd. Én, meg még sokan rántással laktunk jól. Április 18-a szintén szerdai napon volt. Kora reggel váratlan ébresztő, sorakozó és irány nyugatnak. Pozsonyban kötöttünk ki. Ez kb. 50 km iszonyatos fárasztó út volt. Úgy dél körül megálltunk pihenőre és a falu népe hozta nekünk a sült tésztát, meg ki tudja mit, de az oroszok elzavarták őket, minket meg azonnal hajtottak tovább. A bakancsom levetettem, mert a kapca nagyon törte a lábam, alig bírtam cipőfűzőm a menetben megkötni. Pozsonyi láger Több, mint három hetet töltöttünk Pozsonyban, de egyhangú volt az életünk. Itt még mindig hittük, hogy megkapjuk a bumácskát és megyünk haza. Május 9-én véget ért a háború és ez méginkább erősítette hitünket, miszerint nem soká otthon lehetünk. Május 12-én Pozsony egyik pályaudvarán vagonba szálltunk. A vagonajtókat ránkzárták! Volt arról tudomásunk, hogy a lágerből magyarok kijárnak a vasútállomásra és vagonokat alakítanak át foglyok szállítása céljából. Egyik-másik fogoly meg is jegyezte, hogy a szögesdrótot csak hevenyészve szegezte a vagonajtóra, illetve a vagon oldalára. Minden vagon egyik oldalán egy 50 cm hosszú esőcastorna volt beépítve. Itt kellett útközben szükségleteinket elvégezni. A kisméretű vagonok 40 főnek nem adtak kényelmes helyet. 162
