Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
nap már meg is érkeztem Budapestre. A személyvonatnak az ablaka mind ki volt törve, s így elég huzatos volt. A Nyugati pályaudvaron a vöröskeresztes aktívák készséggel fogadtak, élelemmel és meleg teával elláttak bennünket. Azt tanácsolták, hogy csatlakozzunk a Békéscsabára menő szovjet szerelvényhez, mert kapcsolnak hozzá egy pár vagont a civilek számára. Erre a tehervonatra sikerült felszállni a civilekhez, melyben nagyobb részt asszonyok voltak. Útközben felszállt egy magyar katona, aki karhatalmista lehetett. Igazoltatott, de én hiába igazoltam magam, ő le akart dobni a robogó szerelvényről, csak az asszonyok közbelépése mentett meg. Közel másfél évi viszontagságok mellett, hat országon keresztül végre hazaérek, és ezt kell megérni! Este értünk Békéscsabára. Az éjszakát ott töltöttem az állomáson egy hideg várótermben. Másnap reggel gyalog indultunk egy orosházi Keresztes nevű illetővel. Ő is fogságból jött. Útközben felvett egy lovaskocsi, amely Csorvásig hozott el bennünket. Csorváson egy rokonnal talákoztam, ő kivitt hozzájuk a tanyára, ahol szeretettel fogadtak. Másnap kocsival hozott be Orosházára, nagyapám házához. Édesapám éppen nagyapáméknál volt. Amikor megláttak, nem hittek a szemüknek, hogy engem élve látnak még. Nagy volt az öröm, a találkozás. Ott mondták, hogy egy hete Lajos bátyám is megjött a Bajorországból az amerikai fogságból. Gyalog útnak indultunk édesapámmal, mert vonat nem közlekedett. Kardoskú- ton az olvasókörbe bementünk egy pár percre pihenni. Ott sokan megtudták, hogy hazajöttem. Mikor hazaértünk nagy volt az öröm, a fogadtatás. Szegény szüleim, akik nem tudták, hogy két fiuk él-e, most egy hét leforgása alatt mind a ketten hazajöttek. Ennél talán nagyobb öröm számukra nem volt. Lajos bátyám Európa nyugati részéről 98 kg súllyal, én keletről 42 kg súllyal, de megérkeztünk a szülői házhoz. Édesanyám gyorsan vizet melegített, hogy megmosakodjam. A ruhámat a kemencébe tette, nehogy befertőzzem tetűvel a lakást. Sokan — rokonok, szomszédok, s jó barátok — megtudták, hogy hazajöttem, és az este folyamán meglátogattak. Őtőlük tudtam meg, hogy a leventék közül kik jöttek már haza. Én 1946. január 13-án értem haza. A fogságban kapott sérülésem miatt — több orvosi és kórházi szakvélemény alapján — az Egészségügyi Minisztérium Szociálpolitikai Főosztálya kivételes méltányosságból 50%-os hadirokkanttá nyilvánított a 802—G17—5/1954 és a 4178/1949 számú kormányrendelet értelmében, amellyel pénzellátás nem jár. 160
