Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
3 D. Kiss Ernő Amerikai fogságból Szaratovba 1944. szeptember 20-án mentem el a leventékkel. Nagymágocsra jártam leventébe, mert nagyon közel volt hozzánk, de közigazgatásilag Vásárhelyhez tartoztunk. Ezért a felhívásnak megfelelően, a csicsatéri olvasókörhöz, a megjelölt gyülekezési helyre mentem. Éjfélkor indultunk, és reggel értünk Vásárhelyre. A székkutasi században voltam, és Rácz István volt a parancsnokunk. A Rábli pusztáig voltam a századdal. 1945. február 20-án négyen mentünk el a leventeszázadtól azzal, hogy jelentkezünk katonának. Velem jöttek: Maczelka János, Maczelka István és Szepesi István. Elsősorban azért mentünk el katonának, hogy majd közelebb kerülünk a fronthoz, és gondoltuk, hogy könnyebben sikerül hazaszökni, mert nagyon vágyódtunk már haza. A levente-századaink mindig távol voltak a fronttól, és ezért kevés remény volt a sikeres szökéshez. A szökevényeket a nyilasok lelkiismeretfurdalás nélkül lelőtték, amire volt példa. Már csaknem fél éve nem tudtunk semmit az otthonunkról, és nagyon elfogott a honvágy bennünket. Abban az időben a fiatalok nem járták be az országot, esetleg csak a szomszédos városban voltak. Én is csak Szegeden jártam legtávolabb az otthonunktól. Ezért az elindulásunk előtt, egy kicsit örültem is a kilátásban lévő „kirándulásnak”. Az apám orosz hadifogságban volt, az első világháborúban, és Ázsiában is járt.44 Sokszor mesélt a bejárt útjairól, és én kissé irigykedve hallgattam, és gondoltam, hogy milyen boldog ember lehet, hogy ilyen nagy darab földet bejárt. Az elindulásunktól eltelt néhány hónap múlva ez a gondolatom nagyon megváltozott. Nem is teszi boldoggá azt, aki ilyen körülmények között bejárja a világot. A katonai alakulathoz történő jelentkezésünk másik oka az volt, hogy jobb élelmezésre számítottunk, mint amilyen a leventeszázadnál volt. Mosonmagyaróváron jelentkeztünk a hungarista légiónak nevezett alakulatnál. Halásziba irányítottak, ahol kaptunk egyenruhát. Ez nem volt egy öntetű, volt akinek köpenye, másiknak ujjatlan bekecse volt. A kaja valamivel jobb lett, de nem olyan, mint amire számítottunk. Alaki kiképzést kaptunk, aknavetősnek képeztek, de aknavetőnk nem volt, csak egy párszor mutatták be. Egy hónapig voltunk Halásziban, továbbirányították az alakulatot, mert a front közeledett, az ágyúzás nagyon hallatszott. Somorjára mentünk, ahol csak pár napig voltunk és március utolsó napjaiban elhagytuk Magyarországot. Elkezdődött, több mint egy hónapig tartó menetelésünk Ausztria földjén. A németektől alig kaptunk valami élelmet, attól éhen haltunk volna. Önellátók .ettünk, kéregettünk, néha loptunk is, mert rá voltunk kényszerülve. Minden délben 44 Dombi Kiss Imre. Pokoljárásom (közreadja: Szenti Tibor) Budapest 1983. Tények és tanúk sorozat, Magvető kiadó. 145
