Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

hosszú pihenőt kaptunk, mindig település mellett. A kéregetésünk során leginkább fölözött tejet és burgonyát kaptunk, kenyeret csak nagyon ritkán. Azt tapasztaltuk, hogy a lakosságnak sem volt bőven. Jobb adományt kaptunk olyan helyen, ahol az osztrák családból, hozzánk hasonló korú fiatal, frontszolgálatot teljesített. Ilyen helyen a mama sírva adta át az élelmet, és megértettük, hogy azt mag} arázza, hogy az ő fia is oda van, de nem tudja hol. Egyébként haragudtak ránk. Sok helyen be sem engedtek, kinyitották a kaput, és amikor megláttak, nyómban becsapták a kaput. Az éjszakákat — általában — szénapajtában töltöttük, sokszor megloptuk a gazda répáját és burgonyáját, ezért nehezen kaptunk szállást, volt amikor az erdőben tanyáztunk, szűnni nem akaró esőben, egy-egy nagyobb fa alá állva, dideregve vártuk a reggelt, ugyanis sátorunk nem volt, és így fenyőágakból készítettünk kunyhót, de ez csakhamar beázott.

Egyszer kihirdették, hogy lehet jelentkezni gépkocsivezetőnek. Gondoltuk, eleget gyalogoltunk már, jobb lesz gépkocsin járni, és jelentkeztünk, mintegy száz főnyi fiatal. Parancsnokunk egy főhadnagy lett, és az úticélunk a gépkocsivezető iskola, amit nem sikerült elérni, mert az is mindig nyugatnak tartott. így értünk el Linz térségébe, ahol azt mondták, hogy Passauban találjuk a keresett iskolát. Tehát folytattuk utunkat továbbra is nyugatnak. Nem sokára nyugat felől hallatszott az ágy úzás, ami az angol-amerikai csapatok közeledtét jelentette.

Erre visszafordultunk, jöttünk keletnek, Wels városkáig. A település határában álltunk meg ebédszünetet tartami, amikor még teljes nyugalom, csend volt. De nem sok idő múlva több felől egész közelről hallatszott géppuska és más kézifegyverek zaja. Ez május negyedikén történt. Ez a harci zaj rövid ideig tartott, a fegyverek elcsendesedtek. A német katonák autón rohangáltak hol erre, hol arra, egy-két óra múlva már nem lehetett német katonát látni, civilekké változtak. Az országút mentén gúlába állított puskák égtek.

Estére kelvén egy nagy pajtában kaptunk szállást, amerikai katonákat csak másnap láttunk, amikor a szállásunkhoz közel lévő országúthoz mentünk ki, az amerikai csapatok vonulását nézni. Azok nem sokat törődtek velünk, egyszer egy kis dzsipp kanyarodott elébünk, és megkérdezték, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk, és hogy van-e fegyverünk, majd továbbment. Nagyon sok félig elszívott cigarettát dobáltak el az amerikaiak és sokak közülünk szedték össze sapkaszámra, majd kibontották és újságpapírba csavarva szívták.

A bevonulást követő napon a parancsnokunk fölkereste az amerikai parancsnokságot, ahonnan olyan hírrel jött, hogy kettő-három hónapig ott kell maradnunk, majd kapunk munkát, élelmet már kaptunk is. E napokban csatlakozott hozzánk egy kis létszámú magyar katona, akik rendelkeztek egy teherkocsival. Ezek között volt egy fölei, akivel Szepesi István - a mi leventepajtásunk - összebarátkozott. Mi négyen megbeszéltük, hogy nem maradunk tovább, annál inkább, hogy az alakulatunk szétszéledt, már több mint fele elment. Másnap reggelre tűztük ki az indulást. Hajnalban arra ébredtünk, hogy teherkocsi elindult, és sokan voltak rajta. A mi Szepesi István barátunk is elment, és nekünk nem szólt. (1948-ban, amikor hazajöttünk megtudtuk, hogy Szepesi szerencsésen hazaért 1945. május hóban.)

Mi is elindultunk gyalog Linz felé, 1945. május 9-én. Linz utcáin haladva találtunk egy német parancsnoki kocsit, benne volt az indítókulcs is. Volt velünk egy pesti barátunk, aki tudott gépkocsit vezetni, ő beindította a kocsit, de le is állt mindjárt. Kiderült, hogy nincsen benne benzin. Azonnal felderítő útra indult a kis csapat fele, a másik fele az autót őrizte. Nemsokára találtunk is egy hordó üzemanyagot. Feltankoltunk, de a kocsi nem indult el. Kiderült, a hordóban gázolaj van, és ezzel nem megy a mi kocsink. Újra elindultunk benzint keresni. Találtunk is egy teherkocsit,

146