Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
felé. Ahol az éjszaka ért bennünket ott aludtunk. Már ekkor kezdett melegedni. Ivóvizünk gyorsan elfogyott. Az útmenti árokban levő vizet ittuk, és ettünk hozzá kinint. Azt hittük, így a maláriától megmenekülünk. Valószínű ennek is része volt, hogy ezt nem kaptuk meg, de ekkor még más fertőzést se. Az ennivaló is fogytán volt. Egy helyen hatalmas mezőn letáboroztattak bennünket. A mező négy sarkára géppuskát állítottak és közölték, aki a képzeletbeli vonalat átlépi, arra lőnek. Itt megszervezték (az oroszok hatalmas olajos hordókat tűzre állítottak) az első kollektív táplálást. Ami ilyen háborús körülmények között ennyi ember élelmezésére lehetséges volt. (Kb. 20-30 ezer ember) Előbb csak valamiféle levest kaptunk, benne alig úszott néhány borsószem. Később már kukoricakását is kaptunk megfőve. Aztán lisztet osztottak, amit aztán már Székesfehérváron, a fogolytáborban főztünk el. A mezőn latrina nem volt, így a géppuskák tüzelési vonalától a tábor belseje felé haladva telepítettük az „aknákat”, valóságos ürülékgyűrű zárt körül bennünket, de ekkor már soknak hasmenése is volt. Egyszer napjában kaptunk élelmet és ivóvizet. Itt történt, hogy egy nap sorban álltunk az ételért, többen vásárhelyiek (pl. Béni Imre, Tükör u. 39/a, Rózsa Ferenc és Dezső, Bárd u. 2/a, Surinya Ernő, Katona Sándor postás, Mucsi Sándor, Palotás Mihály, Krajcsovics Sándor, Ádám u., Kardos András, Petőfi u., Rózsa Imre, Szentesi u., Kenéz Áron, Molnár István, Szeged stb.) Egy katonai sátor (egyszemélyes) volt ekkor még Kardos Bandi, Rózsa Imre, Kenéz Áron, Molnár István tulajdonában, másoknak ilyen nem is volt. Felállították és ebben őrizték a holmijukat. Kiültették a sátor elé Kenéz Áront, hogy vigyázzon, amíg a többiek sorban állnak. De olyan sűrűn voltunk már akkor, hogy „egymásba értünk”, ahogy mondani szokás. Áron ült a befűzött sátor előtt, s közben hátulról kilopták a tartalékolt zsírt. Jönnek vissza a fiúk. Bandi mondja: „Áron, hozzad a zsírt a kukoricakására!” Áron benyúlt a sátorba, de semmit se talált. Bandi elkezdett jajveszékelni — még ma is hallom a fülemben — „Áron, te állat, hét doboz zsír és te nem vigyáztál rá.” Szóval ilyen szomorú humoros epizódok is voltak. A Székesfehérvár környéki falvakon haladtunk át. Sehol egyetlen ember nem volt. A házak alapjai és másfél méteres falai üszkösen meredeztek az ég felé. Itt ez a terület többször gazdát cserélt, nagyon súlyos harcok voltak erre. Végül a Zámoly-úti volt kaszárnyába hajtottak bennünket, amely viszonylag épségben volt, illetve helyreállították már. Szomszédban volt a Szentgyörgy kórház, ahol a szovjetek katonai kórházat rendeztek be. A volt laktanyában kb. 30-40 ezer hadifogoly volt, áprilisig növekedett a számuk, aztán megkezdődtek a kiszállítások, és csökkent a létszám. Ennyi ember élelmezését igen nagy feladat volt megszervezni. A táboron belül magyar tisztikar irányította a rendet, az egészségügyi legfőbb ellenőrzést szovjet orvosok látták el, míg a táboron belül a magyarok kis „kórházfélét” szerveztek meg, de gyógyszer és kötszer nem volt. Ebbe a „kórházba” kerültem én is, amikor vérhasba estem. Egy Katona nevű főorvos volt a vezetője, aki kolozsvári volt. Fából fekhelyeket készítettek, afféle „napozópad”-szerűt. Ágynemű persze nem volt. Tanúja voltam, hogy a főorvos az egyik fogolynak élesre fent bicskával (tűzön fertőtlenítették, s némi gyógyszert kaptak aztán a szovjetektől) nyitotta fel a gégéjét, valószínű diftériája lehetett, de az ember meghalt. Engem szénné égetett kenyérrel és forralt vízzel „kezeltek”, de meggyógyítottak. A foglyok az emeletes épületekben voltak elszállásolva, a padlón szorosan egymás mellett. Mi Gilicze Miskával a II. emeleten voltunk. Egyetlen pokrócunk volt kettőnknek. De április végén már javult az idő és fázni nem fáztunk. A latrinák az épületek közötti ásott gödrök voltak, ezek felett palincsokat vetettek át. Láttam, amikor egy-egy fogoly beleszédült a ürülékbe. A ürülék időnként innen — többlet élele142
