Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

21. A szabadulás

Hágai Egyezmény 20. cikkely:

„A béke megkötése után a hadifoglyokat a lehető legrövidebb idő alatt vissza kell bocsátani hazájukba.”

„Nem lehet válogatni: ki engedtessék haza és kit és meddig lehessen visszatartani!”

A pozsonyi gyűjtőlágerból 1945. május 10-től augusztus elejéig kihordták a foglyokat a Szovjetunióba. A vásárhelyiek közül 13 kiválasztott (betegségre hivatkozással) elhagyhatta a fogolytá- bprt. Név szerint: Török Pál, Bikádi Béla, Török Imre, Horváth Mihály, Aszalai Lajos, Szabó Imre, Kurunczi Gábor, Török Bálint, Katona István, Katona Lajos, Hegedűs István, Banga István.

„Augusztus 4-én 40 valahány főt kiszólítottak, ebbe estem én is bele. Elkísértek a pozsonyi magyar ügyvivőhöz, ott átadták a névsort és kiállítottak egy utazási igazolást mindenkinek, amely hazautazásra jogosított. Ebben a csapatban vegyesen voltak katonák és leventék. Az én kálváriám ezzel ért véget.” (Török Pál)

„A pozsonyi táborból ekkor összesen 136 foglyot bocsátottak szabadon. Négy szlovák katona elkísérte őket Pozsony-Ligetújfaluig, s ott „Szevasztok, magyarok” kiáltással elköszönt. Oroszvár, Rajka, Bezenye érintésével gyalog érkeztek Mosonmagyaróvárra, ahol vonatra ülhettek.” (Török Imre)

A romániai Foc§aniból is jöttek haza hadifoglyok:

„Egyszer aztán híre jött, hogy engedik a magyar hadifoglyokat haza. Visszavisznek bennünket Focjániba a nagylágerba. Akkor kiválogatták a társaságot úgy, hogy aki csendőr, rendőr vagy SS volt, az álljon ki. De hát ki is állt, mert úgyis tudták róla, és azt odacsapták a németek mellé. Hogy aztán azokkal mi lett, azt nem tudom. Minket teherautóra pakoltak, visszahoztak a focjáni központi nagy elosztó lágerba. A többiekkel hogy tovább mi lett, lehet hogy kikerültek Oroszországba ezt nem tudjuk. Mi aztán a 4., vagy az 5. napon kerültünk bele a transzportba, és hazahoztak vonattal... Amikor beleestem én is a transzportba, akkor vonatra tettek bennünket, akkor már nem voltak a vagonok bezárva, fenn a vasúti kocsi tetején ültünk, gyönyörű volt az erdélyi táj, azon végigvonatoztunk. A Maros völgyén végig egészen Aradig, hát isteni gyönyörű szép az a táj.

Az ellátásunk olyan volt, hogy volt némi kis ellátás a szerelvényen, de ahol a vonat megállt velünk, városokban, falvakban, állomásokon, ott megvolt a magyar ajkú lakosság között szervezve a foglyok segítése. Kosárban hoztak kenyeret vagy kalácsot, pogácsát, tojást, szóval ilyen szegényes kis élelmet. Azok is szegények voltak a hegyvidéken, de azért segítettek bennünket. Nagyon jól esett nekünk, hogy a magyar ajkú lakosság velünk tart, velünk érez, és támogat bennünket. A románok úgy néztek ránk, mint a véres rongyra.

Útközben már nem volt szigorú őrzés, csekély számú őrségünk volt csak. Kihirdették, hogy útközben ne maradjon le senki, a vonatról ne szálljon le senki, mert vissza129