Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

kerül a lágerba, ha elfogják. Majd a végállomáson kapjuk meg a dokumentot, az igazolványt, az elbocsátólevelet. Ez természetesen mindnyájunknak érdeke volt, hogy ezt átvegyük. A szegedi nagyállomás és Rókus között van az úgynevezett Rózsa-malom, oda hoztak, és ott engedtek el bennünket. Ott mindenkinek kiosztották, névre szólóan a dokumentot. Oroszul volt megírva, tintaceruzával, egy ilyen előrenyomott stencile- zett papír, azt kaptuk, és aztán mindenki mehetett ahova akart.” (Tóth Imre)

„A karlovkai fogolytáborból 1945 őszén a nagyon legyengülteket elküldték és ezeket hazahozták. így került haza Buzi István, Diószegi Bálint.” (Berta Imre)

„Jött az őrnagy. Mondta, hogy: „kamerád davaj la-la-la-la”, hogy danoljunk. Hát olyan nóta nem volt egész idő alatt, mint az állomásra menet. Na, ott leültünk, már két órahossza is eltelt, sehol semmi. Egy szer aztán jön az őrnagy, hogy „kamerád nyema vagon”. Bizony ezeknek a családos férfiaknak nagy része sírva ment vissza a lágerba. Mondták, hogy ezek mindig hazudnak, ezek mindig becsapnak bennünket. Mert tényleg a kolhozban is úgy volt, hogy kijelöltek egy nagy darab területet, hogy idáig kapáljátok meg, aztán mehettek a lágerba. Ha odáig megkapáltuk, aztán még nagjobb területet jelöltek ki. Szóval nem lehetett nekik hinni. Na másnap azután megint kiolvastak bennünket név szerint, szigorúan. Na, akkor volt vagon. Hát jöttünk hazafele. Volt őr velünk, de azért már félig-meddig szabadok voltunk. Én egy Pankotai János nevű kiszombori emberrel voltam nagyon jó viszonyban, mintha az apám lett volna. Megálltunk egy helyen, de én mindig csak akkor mertem elmenni, ha a mozdony nem állt a szerelvény előtt. Azt mondja:

— Csúri fiam, menjen már el, szerezzen valami élelmet!

Hol krumplit, hol káposztát, mikor mit sikerült szerezni. Hát mikor visszamegyek, ez a Pankotai bácsi kopaszt valamit. De picit, — mert elveszett a keze között. Mondom, mit kopaszt Pankotai bácsi? Hát azt mondja, egy pipiske nekirepült a telefondrótnak, megszédült, én megfogtam, megkopasztjuk és majd megesszük. Hát az a kicsi madár belekerült abba a kotyvalékba. De a többiek milyen irigyen nézték, hogy a mi élelmünkben hús is van. Na jól van. Jöttünk, a másik állomáson feljöttek a lengyelek, mert nekünk „ribát” adtak az oroszok. A riba piciny tengeri hal, de bél, minden benne van. Olajos hal. De azt meg nem szerettük. Éheztünk inkább, de azt nem szerettük Jöttek a leng) elek, hogy adnak „jáblokot” a ribáért. A jábloko az alma volt. Azt hittük, hogy majd jaj, de jót eszünk az almából, de hát olyan savanyú volt, mert kevés napsütést kapott.

1945. októberben onnan hazakerültünk, Debrecen, Szolnok, át Szegedre a Rózsamalomba. Onnan jöttünk keresztül a Tiszán (gyaloghíd volt), este sötéttel. Meglepődtünk, hogy ahol most a múzeum van, ott szól a zene. És tényleg mondtuk, hogy itt szólhat a zene, mi meg mennyit szenvedtünk. Hát így volt. Többet nem tudok róla mondani.” (Csűri György)

„(1945) Már valamikor októberben jártunk, egyik reggel munkába induláskor, ahogy megyünk a kapun ki, valaki kiált: „Állj az egész, OK-sok kilépni!” Közlik velünk, hogy megyünk haza. Azt az érzést nem lehet leírni, amit mi éreztünk, de azt se, amit azok éreztek, akik ott maradtak. Még aznap délelőtt bementünk a cukorgyárhoz, vagonba szálltunk, de itt már nem zárták ránk a vagont. Poltava állomáson állították össze a szerelvényt más lágerekből szállított csoportokból. Aztán ha lassan is, de haladtunk hazafelé. Valamivel tartalmasabb ételeket kaptunk, persze azért csak éhesek voltunk. Volt a szerelvényen egy csoport, állítólag Asztrahánból jöttek, irtó130